Ez az írás annyira spoilermentes, hogy alig ejtünk benne néhány szót a filmről. Nyugodtan vágj bele!
Mint a korosztályom legnagyobb része, a Star Wars-trilógiát én is szénné másolt VHS-eken néztem ronggyá a nyolcvanas években, hogy aztán felcseperedve elképedve figyeljem George Lucas ámokfutását. A Baljós árnyak egy debilség volt, az A klónok támadása csak annyira tetszett, mint egy számítógépes játék intrója, az A Sith-ek bosszúja pedig végre rászolgált a következő jelzőre: szarok között a legkevésbé szar. (Ezért járna is neki egy vállveregetés, de a szart nem tapizzuk.) Aztán Lucas előjött azzal a baromsággal, hogy mind a hat részt újra a moziba küldi 3D-re hangszerelve és én elkezdtem imádkozni azért, hogy valaki végre állítsa meg ezt az őrjöngő eszelőst.
A segítség onnan jött, ahonnan nem is számítottunk rá: Mickey Egér akcióba lendült és Lucasfilmestől együtt megvette az egész hóbelevancot. Akkor persze még nem minden rajongó tudta, hogy ennek örülni kell, vagy sírni miatta, de én – utólag persze már könnyű okosnak lenni – már akkor is sejtettem, hogy a Marvellel konstans minőséget prezentáló cég nem fog kudarcot vallani.
De egy pillanatra menjünk inkább vissza a nyolcvanas évekbe!
A kozmikus opera minden szépségével és hibájával együtt besorjázott a folklórba. Nagyon sokunk számára a negyedik, ötödik és hatodik epizód több mint film; a lézerkardot, a lézerfegyvereket, Han Solo rátarti lazaságát, az enigmatikus Darth Vadert, Luke Skywalker küzdelmeit és ezt az egész gigantikus szappanoperát beépítettük a gyermekkor fantáziavilágába. Mi nem tudjuk ezeket az alkotásokat hagyományos filmesztétikai szempontok mentén elemezni. Amikor meglátjuk kiírva, hogy „Réges-rég egy messzi-messzi galaxisban…” és felcsendül John Williams zenéje, a torkunk összeszorul és valahogy elfelejtkezünk dramaturgiáról, cselekményről, színészi játékról, következetességről értekezni, csak faljuk, amit a vásznon látunk és visszasüppedünk gyermekkori önmagunkba.
Varázslat ez, ahhoz pedig vajmi kevés köze van a kritikusoknak.
Most pedig megérkezett Az ébredő Erő és - feltételezve, hogy szeretted a trilógiát – neked ismét semmi szükséged nem lesz az említett kritikusokra. Tudod miért? Mert a varázslat végre megint működik! Ha vannak is hibák, azok feloldódnak a hamisítatlan Star Wars-élményben. Mert hiszen kit érdekel, hogy mennyire eredeti a sztori vagy hogy felfedezhetők-e a mozin J.J. Abrams rendezői manírjai, amikor az egész filmet az elsőtől az utolsó képkockáig áthatja a nagy elődök iránti tisztelet? Nem az történt, hogy a varázsige szolgai elmakogása után felsejlett valami a régi mágiából, ennél sokkal többet sikerült elérniük az alkotóknak. A messzi-messzi galaxis végre teljes fényében pompázik és már látjuk, hogy érdemes lesz újra és újra elveszni benne.