A Szabadesés-t imádták a Karlovy Vary Filmfesztiválon, három díjat is elhozott Pálfi új mozija, ezek után pedig csak felkapja az ember a fejét, mert azért álljon meg a menet, egy ilyen film nem lehet rossz. Aztán majd jönnek a meglepetések, mert hát a mozi tényleg nem rossz, csak éppen megvesznénk, ha meg akarnánk mondani, mi volt a mondanivalója. Vagy a célja. Vagy hogy úgy mondjam, nem tudni, hogy mit akart a költő.

Pálfi György nem ezt a filmet akarta leforgatni, de erre volt lehetősége, hát megcsinálta, és úgy néz ki, ennél jobb nem is történhetett volna vele. A Szabadesés-t magasztalja mindenki, és van is némi alapja a bóközönnek. Mert szkeccsfilmhez képest meglepően működőképes, meglepően szórakoztató, és ha nagyon akarunk, akár még mögöttes tartalmakat is kereshetünk az egyébként össze nem függő jelenetek között. Sztorit viszont akkor sem találunk, ha fegyvert szorítanak a fejünkhöz.

Annyit talán mégis, hogy egy néni, bizonyos Molnár Piroska csendes és kifejezetten idegesítő napja közben egy pontján fogja magát, és leugrik panelházuk tetejéről. Az asszony azonban egyszer csak felpattan a földről, és elindul visszafelé a lépcsőn, útja során pedig beleshetünk a különböző emeletek lakásaiba, ahol szürreálisabb történetek zajlanak, mint egy bebélyegezett brit komédiában. Az egyik ajtó mögött egy szürreális tévés sitcom pörög, a másik mögött celofánnal betekerve szexelnek, a harmadikban gigantikus, öltönyös buli zajlik, ahol a csőpucér Emese nem találja a helyét, és így tovább, és így tovább.

A Szabadesés nagykanállal adagolja a szürreált, méghozzá nagyon kellemes, nagyon szórakoztató és néha kicsit gyomorforgató módon, egyetlen problémája, hogy nem igazán áll össze, nincs az epizódok között egy igazi vezérfonal, az pedig mégiscsak a ló egyik legnemesebb részének kategóriája, már ha vezérfonalról beszélünk, hogy Molnár Piroska újra fel akar mászni az emeletre. Mindenesetre így sem keserű a szánk íze, mert ennyire beteg magyar filmet nem igazán lehetett látni az utóbbi években, pár epizódban konkrétan felröhög az ember, az őrület pedig mindvégig a maximumon pörög.

Nem mondom, hogy ez Pálfi legjobb filmje, mert nem az. Ha szürreál a középső nevünk, és ha vonzódást érzünk a szkeccsfilmek iránt, akkor nem kérdés, hogy meg kell-e nézni a Szabadesés-t. Kellemes próbálkozás, nehezen felejthető, de igazán tét nélküli darab. Amon Tobin zenéi és azok a beteg jelenetek valahogy megragadják az embert, szóval mind a rendező és társai (Pohárnok Gergely és Ruttkay Zsófia), mind pedig a színészek büszkék lehetnek rá, hogy mégis összejött ez a film.