Csodaország fű alatt érkezett, ha nem figyeltél, talán észre sem vetted. A csajokat viszont igen. Itt a Sziget, hol a Sziget, megpróbáltuk túlélni a nulladik napot. A többivel is így lesz.
Gyere, bemegyünk Quimbyre, táncolunk, smárolunk… tudod, unokatesók között ez teljesen normális dolog! – dörmögi oda gurgulázó hanggal a fiú a mellette sétáló lánynak az infópult előtt. Elindult a Sziget. Lesz itt minden: bor, búza, békesség. De főleg bor. Meg békesség. Meg útlevélnek álcázott programfüzet. Ami összességében a legnagyobb találmány az A38 színpad Nagyszínpad mellé költöztetése óta. Fényképes útlevél, pici, szép, elfér a zsebben a becsempészett laposüveg mögé. Szitizen vagy, pecséteket gyűjtesz, ha szerencséd van, a fenekedre, mint a Szigorúan ellenőrzött vonatok-ban.
A minden idők legmegosztóbb lineupjával operáló Sziget Fesztiváljának nulladik napjára Csodaországot ígérnek, varázsgombákkal, amelyek a bokorba rántanak, de valahogy egy megveszekedett kamionosokra szakosodott ősi mesterségű leányzó sem hajlandó senkit sem a bokorba rántani. Csodaország, hol vagy? Nagyon résen kellett lenni, ha észre akartuk venni, vagy tényleg szükség lett volna egy kis varázsgombára? A fesztivál nagy terjedelmének köszönhetően a maréknyi program szétszóródott, mint Balázs Fecó homokja a szélben, nem szúrta ki a szemed, vagy a füled.
Nem úgy, mint a Firewater és a Quimby közötti fél órában minden VIP-vendéget magzatpózban rángatózásra késztető óramutatvány a Nagyszínpadnál, amelynek a végtelenségig ismétlődő dallama tökéletesen alkalmas lett volna tömegoszlatásra is, de a VIP-vendég nem oszlik, türelmesen vár. Egyet kivéve: Ha még egyszer lejátsszák ezt a dallamot, esküszöm, odamegyek, és… Újrakezdték. Nem fejezte be a mondatot. Nem ment oda. Már sosem tudjuk meg, mit helyezett kilátásba.
Csókolom, egy korsó Dreher, janatürlich, schneller, schneller. 640 Ft lesz? Persze, máris adom az értékeimet, csak ne tessék megütni ezzel a kedves mosolyával! Ja, hogy ez nem nyílt színi rablás? Hogy miért vagyok meglepődve? Mert a prémiumnak számító Balaton Sound képes volt nagyjából ennyiért (vagy talán olcsóbban) adni a Heinekent. Azért. A külföldieknek nyílván korrekt röhögéseket okoz az olcsó pia, nagyjából két euróért isszák a nedűt, nincsenek ők ehhez hozzászokva, rendelnek is mindjárt húsz korsóval, amíg nyerésben vannak, de erre az árképzésre akkor sincs semmilyen értelmes magyarázat a Sound fényében.
A Szigetnek jól áll a cirkuszi külső, bár egy picit talán zsúfoltabbnak tűnik a szokásosnál. A látványra nincs panasz, minden csilli-villi, rá lehet csodálkozni az építményekre, a jó csajokra, as usual, a Nagyszínpad jó hangzására, szóval nagy bajok nem történhetnek itt a következő napok alatt. A Quimby fél kilenckor legalábbis ezzel az ígérettel érkezik meg a színpadra, be is tölti azt rendesen, és közel két és fél órában közli az egybegyűltekkel, hogy ő az ország jelenlegi legjobb zenekara. Teszi mindezt a legszerethetőbb módon, slágerekkel, amelyeket el is használnak egytől egyig a masszív játékidő alatt.
Régen a Heaven Street Sevenre jártunk csajozni, most a Quimbyre kell jönni, ha jót akarsz! – üvölti mellettem egy síkrészeg kolléga, aztán közli, hogy mondjuk Hevenyen már évek óta nem volt. Klassz. Tény, hogy a lyányok nagyon beindulnak szinte mindenre, amit Tibi vagy Líviusz elővezet nekik, ők talán azt sem veszik észre, hogy Csodaország szinte teljesen otthon maradt, nem lépnek elő a színpadon artisták, tűzhányók, sörhányók (egészen az utolsó dalig)… egyszerűen csak lefolyik minden idők egyik legnagyobb Quimby-bulija, vetítésekkel, teljesen friss dallal, amely egyáltalán nem zorános, és egy kisebb-nagyobb bravúrral, amelyet semmilyen más magyar zenekar nem lenne képes véghez vinni.
Történt ugyanis az, hogy a visszataps után elhangzott a kötelező Most múlik pontosan, de úgy, hogy a Quimby a színpadon sem volt. Hogy lehet ez? Úgy, hogy Tibi előrántja a YouTube-sztárrá vált Alice-t, az indonéz lányt, aki masszív nézettséget ért el erős akcentussal, egy szál gitárral felvett coverjével. És előadja a Nagyszínpadon. Imádni való. A hátsó kivetítőkig álló tömeg ugyanúgy üvölt vele, mintha a banda játszaná, a nép böffent, nincs baj, nincs haragban semmivel. Sőt, meghatódás van. Alice valószínűleg soha többé nem lát ilyen perspektívából ekkora tömeget gitárral a kezében, ez az ő pillanata, el lehet majd mesélni az unokáknak is, akik majd lemondóan legyintenek, jól van nagyi, százezerszer mesélted már.
After a Magic Mirrorban, de a tömegek indulnak a HÉV-hez, kell az energia holnapra melóhoz, vagy az első igazi Sziget-naphoz. Nekem ne mondd meg, hogy mit érezzek – üvölti le egy szekrénynagyságúra gyúrt, kitetovált, atlétás fickó a barátnőjét a K hídon kifelé menet. A lány nem mondja meg. Csak hallgat. Vagy hogy stílszerűek legyünk: megadja magát. Holnap úgyis indul minden elölről.
(Quimby-fotó: Mohai Balázs)