Hogyan folytassunk egy filmet, amit lehetetlen folytatni? Úgy, hogy azok is magukhoz nyúljanak, akik törzsvendégek voltak a videotékákban, és sosem vettek ki mást, mint B-kategóriás akciófilmeket.
A Támadás a Fehér Ház ellen egész pofás kis Die Hard-pótlék volt. Gerard Butler jobban teljesített, mint Bruce Willis, ültek az egysorosok, az agyak kikapcsoltak, dőlt is a lé rendesen. Nem volt mese, kellett egy második rész. Na de hogyan? Kerüljön megint veszélybe az amerikai elnök, és már megint csak egyetlen ember tudja őt kihúzni a csávából? Hát, mondjuk igen, pont így. A Die Harddal szemben az a legnagyobb hátránya a Támadás…-filmeknek, hogy itt bizony szükséges valahogy Mike Banning testőr mellé odavarázsolni az elnököt. Ha kell, ha nem.
Az elnök ezúttal kilép a Fehér Házból, az angol miniszterelnök temetésére utazik, ami rövid idő alatt egyfajta „ki marad a végén a világ vezetői közül”-játékká változik, és naná, hogy az amerikai elnöknek (Aaron Eckhart) kell a legkeményebbnek lennie mind közül. A sztori alapjában véve nem is annyira rossz, ügyesen kitalálták, hogyan lehet megint veszélybe sodorni a párost, az viszont eleve nem volt túl jó jel, hogy több rendezőcsere után az a Babak Najafi kapta meg a rendezés jogát, aki… hát aki a Babak Najafi. Tulajdonképpen az utcáról is foghattak volna rendezőt, de ő legalább összehozott néhány részt a Banshee-ből, meg néhány filmecskét, ami nem zavart sok vizet.
A rendező úr érezhetően nem profi, mégis halálian bájos, amit csinál. Olyan ’80-as évek mocsokakciót hozott össze, amit igazából nem lehet nem szeretni. Olyan, mintha egyenesen VHS-en vetted volna ki a tékából, és ezt egyáltalán nem is próbálja meg titkolni. A London ostroma néha rettenetesen vicces, és nem biztos, hogy az akar lenni. Brutálisan kiszámítható, eszeveszettül sablonos, néha pedig annyira bődületesen tökéletesen hozza a régi akciófilmek mára már nevetséges drámáit, hogy attól nem lehet nem hülyére röhögni magad.
Értsd (nyugi, nem spolier): az egyik karakter meghal. Mi történik? Érzelmes beszélgetésbe kezd a haldokló szereplő a másikkal, jön a „nyírd ki ezeket a férgeket”, és a hasonló blődlik. Mit lehet ilyenkor tenni? Nagyon röhögni. Vinnyogni az ezer éve elkoptatott, kemény amerikai egysorosokon, de még azon is, ahogy Morgan Freeman először belevigyorog a kamerába. Nevetni azon, hogy az utóbbi évek egyik legpocsékabb operatőri munkáját lehet látni, de talán nem lövök mellé, ha már most kiosztom a legrosszabb effekteknek járó díjat is, és mindezek ellenére nem tudok haragudni a London Has Fallenre.
Mert igen, sok ZS-kategóriás akciófilmet néztem anno a tékából, és ez a film bizony nekem szólt. Nincs jól megírva, nincs jól megrendezve, de pont ez adja a báját. Gerard Butler és Aaron Eckhart lenyomja a fél világot, ezúttal a lerombolt Londonban próbálnak túlélni, a kassza pedig megint csörög, úgyhogy az írók már most törhetik az agyukat azon, hogy legközelebb milyen életveszélybe keverik majd az amerikai elnököt, akihez Mike Banning érkezik egyszemélyes hadseregként. A borzasztó magyar címet viszont kikérjük magunknak.