Először is oszlassunk el egy tévhitet: nem minden verekedős játék jó mindenkinek. Ez persze nem azt jelenti, hogy rétegstílusról beszélnénk, csak éppen verekedős játék és verekedős játék között is akadnak orbitális különbségek. A Tekken 7 inkább azoknak jó, akik régen hajlandóak voltak nagyobb összegeket rááldozni egy-egy címre a játéktermekben, és azóta is hiányzik nekik a hangulat. Az a hangulat sajnos mifelénk már sosem lesz meg, de amikor benyomod a Tekken 7-et, egy egész picit visszajön.

A hetedik epizód nem a széria legjobbja, de még mindig jó. Az a legjobb benne, hogy igazán nagy meglepetéseket nem okoz, de nem is várod el tőle. Kezdjük mindjárt a fekete levessel: a Tekken7 nem igazán szép. Persze nem ronda, de egyáltalán nincs szerencséje: alig pár hete jött csak ki az Injustice 2, ami sokkal kidolgozottabb, és több ponton is érdemes lesz összehasonlítani a két játékot, de nem 100%-ig, mert annak nem sok értelme lenne. A Tekken 7 grafikája elsőre az évekkel ezelőtti minőségeket üti csak meg, és nem tesz neki túl jót, hogy az átvezető filmek sokkal szebbek, így amikor átvált a játék a filmből a tényleges harcba, sokszor egy erős fintorral fogsz csak belefogni a bunyóba.

Nem túlságosan erős az egyjátékos kampány sem. A sztori nagyjából említést sem érdemel, nem azért fogod végigjátszani, mert tűkön ülve várod, mi sül ki majd ebből az egészből, ráadásul a sztorimód fájdalmasan rövid is, és az sem sokat segít rajta, hogy feloldhatunk szereplőorientált kisebb sztorikat, vagy inkább pontosabban fogalmazva különmeccseket is, amelyeknek nagyjából nem sok értelmük van, legalábbis akkor, ha szeretnénk többet megtudni a karakterekről.

Játékmódok tekintetében sem állunk túl jól, lehet, hogy a későbbi DLC-kkel jönnek majd az érdekesebbek, ami elég rossz hír, talán csak a Treasure Battle az, ami valamennyire megmozgatja az embert, ahol a bunyók után különféle cuccokat vagy fight moneyt vág hozzánk a játék, de ha a lootolás sem különösebben izgatja az embert, akkor ezzel sem fog tudni mit kezdeni.

Újítás még, hogy megjelent a Rage Art, ami egy speckó és nagy erejű csapást jelent az ellenfelünkre nézve, ezt aktiválva akár súlyosan a földbe döngölhetjük az ellenfelünket egy extra animáció keretében. De valahogy itt is hiányérzete van az embernek, pont az Injustice 2 miatt. Ott ezt sikerült olyan szinten csúcsra járatni, és olyan elmebeteggé tenni, hogy az ép ésszel nagyjából felfoghatatlan. Felmerül a kérdés, hogy akkor mégis mi a jó ebben a játékban?

Az, hogy a Tekken 7 még mindig az egyik legjobb játéktermi hangulatot árasztó verekedős cím. A mozdulatok, a megvalósítás mind-mind az arcade-fanokat kenegeti hájjal, és hát ez bizony egy arcade-játék, Japánban már 2015-ben ott volt a játéktermekben, így tulajdonképpen nekünk újdonság csak, egy japán számára teljesen mást jelent.

Gondolj bele! Japánban élsz. Két évvel ezelőtt kijött ez a játék, irdatlan mennyiségű jent dobáltál bele. Végigvitted ezerszer, imádtad. Aztán egyszer csak eltelt egy csomó idő, és most már otthon is játszhatsz vele. Nyilván megveszed, és nyilván nagyon kellemes emlékekkel fogod végignyomni. A játékteremben nem foglalkoztál azzal két éve, hogy mennyire gyönyörű a grafika, vagy mennyire nem, csak toltad és toltad, és nem bántad a beleölt időt és pénzt. Nekünk ez más. Mi nem tudunk már játéktermezni, nekünk csak a konzol, vagy a PC marad. Természetes, hogy másképp állunk az ilyen játékokhoz, többet várunk tőlük. Nincs nosztalgiaérzés, csak a kellemes izgalom, hogy végre tekkenezhetünk megint otthon. És ebből jöhet a csalódás.

A Bandai Namco ugyanis nem a mi fejünkkel gondolkodott, hanem a japánokéval. Nekünk ez lehet, hogy kevés, de ha arra használjuk, amire mondjuk egy japán a játékteremben, akkor nem lehet benne hiba. Egyszer-egyszer leülni, és lenyomni pár bunyót egészen pazar. Néha még pazarabb is, mint az Injustice 2-vel. Más. Itt minden sokkal pattogósabb, ritmusosabb, ügyelnek arra, hogy minden harc feszes és rettenetesen gyors legyen. Ezt egyelőre csak a Tekken tudja. Egy olyan világból érkezik, ahol a verekedős játékokban a tempó a fontos, nem az, hogy valakit pofán tudjunk verni egy fellógatott alligátorral.

Ez pedig nagyon jó dolog. Hiába a grafika, hiába a tartalmi hiány, a Tekken 7 mégis győz, mert nincs igazán kihívója. Hangulatában és tempójában senki sem tud versenyezni vele, ráadásul komoly időt kell rászánni, ha az ember tényleg ügyes akar lenni benne. Munka nélkül nagyjából lehetetlen. Ha vannak haverok, akikkel le lehet ülni néhány meccsre, vagy ha bedörrented a multit, igazán erős meccseket lehet lejátszani, és persze ez vonatkozik az egyjátékos kampányra is, ami néhol egész ötletes (különféle töltelékkaraktereket kell halomra verni, ami egyébként egy idő után kissé unalmassá válik), de sztorit sajnos nem tud jól mesélni.

A Tekken 7-nél jobban viszont semmi sem hozza vissza a játéktermi hangulatot, amit én még erősen érzek magamban, mivel pár éve még én is toltam a Tekkent a japán játéktermekben, dobtam bele a százjeneseket boldogan, és ennél jobbat nem tudtam volna elképzelni. A Tekken 7 most visszahozott ebből a hangulatból valamit, bár otthon játszottam a kanapén PS4-en, egy kicsit megéreztem megint a japán játéktermek füstös hangulatát (ott még mindig szabad dohányozni), és sikerült konkrétan legendás meccseket lejátszanom. Akinek fontos a történet, az nem lesz boldog. Aki viszont csak pörgős bunyót akar, azt keblére öleli a Tekken 7. A karakterek még mindig jók, az új belépők is a helyükön vannak, és továbbra is hihetetlen, hogy többek között egy pandával is képesek vagyunk pofán rúgni egy rakás belőtt hajú bájgúnár arcát. Ennél több néha nem is kell.