Régen olyan szinten voltam Assassin’s Creed-rajongó, hogy amikor nem akartam, hogy hozzám szóljon egy aláírásgyűjtő a Corvin környékén, észrevétlenül beálltam egy éppen elhaladó kisebb tömeg közepébe. Nem is az a durva, hogy ez teljesen bejött, hanem az, hogy öntudatlanul tettem mindezt, teljesen együtt lélegeztem a játékokkal, és oké, nem akartam bérgyilkos lenni, és nem kerestem a rejtett templomosokat sem a környéken, azért meglehetősen magamévá tettem a játékok hangulatát. Ez pont úgy, ahogy másoknál is, a negyedik részig tartott. Igen, a második volt a meghatározó élmény, a harmadik egy közepes valami, a negyedik egy két fokkal jobb valami, aztán jött a szürkeség.

A Unity és a Syndicate nem voltak rossz játékok, de közel sem volt akkora szívük, mint a második résznek. Nem tett jót a szériának, hogy futószalagon gyártották a folytatásokat, megszürkültek, unalmasak lettek, és bár akadtak bennük újdonságok, néha nem is rosszak, nem venném újra elő őket, hogy nosztalgiázzak. Vagy ha mégis, akkor csak azért, hogy újra hülyére röhögjem magam a Unity elképesztő bugtengerén.

És most itt az Origins. A játék, amitől megint rajongó lehetek, még ha nem is akkora, mint Ezio idején, hiszen végre visszatért a szív és a lélek az Assassin’s Creedbe. Sikerült egy viszonylagosan érdekes sztorit összetákolni, a látvány szuper, és ezúttal annyi újdonság van belepakolva ebbe a kalandba, hogy meg lehetne tölteni velük egy kisebb piramist.

Ezúttal Egyiptom a helyszín, ahol kiderül, hogyan alapították az asszaszin-rendet, és közben pont ugyanazt fogjuk tenni, amit korábban: mászkálunk, harcolunk, elbújunk, leugrunk, lopakodunk, lootolunk, magas épületekre mászunk fel, magyarul igazából semmi sem változott. Minek is változna, mégis csak egy AC-címről van szó?! A háttér fantasztikus, végre egy olyan helyen játszhatunk, ami nem csak házak sokaságából és gigantikus erdőkből áll (hogy a vizet ne is említsem), és csak ürügyet szolgáltat arra, hogy háztetőkön kelljen futkorászni.

Egyiptom nagyon más, és nagyon jó. A világa abszolút élőnek hat, és nincs olyan pontja, ahol biztonságban lennél. Persze, a lakott területeken is simán megtámadhatnak a katonák, de a sivatagos részen kóborló banditáknak is áldozatául eshetsz, és nem lesz könnyű dolgod velük, ha nem barátkozol meg az új harcrendszerrel, amivel megbarátkozni egyébként a világ legkönnyebb dolga.

Teljesen átgyúrták az irányítást, és ez nem volt egy utolsó döntés. Egyszerűbb lett, jobban kézre áll, és látványosabb dolgokra leszel képes tőle. Kétfajta erősségű csapást mérhetsz az ellenfeleidre, az erősebb megtöri a védelmüket és a pajzsukat, amit egyébként te is magad elé tarthatsz, és védekezhetsz vele, de használhatsz íjat is, és bizonyos pontokon konkrétan szupererős kivégzéseket is elő lehet csalni két gomb együttes megnyomásával. Azt viszont hiba lenne kijelenteni, hogy ezzel végérvényesen megoldódott volna az AC-sorozat egyik legnagyobb gondja: az irányítás. Még mindig nagyon könnyen fel lehet futni úgy falakra, hogy tulajdonképpen nem akarsz, és nem mindig viselkedik úgy a főhősöd, ahogy azt te szeretnéd. Magyarul a probléma a régi, de most már másképpen néz ki. És mivel jobban néz ki, ezért nem különösebben panaszkodik senki.

Valószínűleg azért sem, mert most tényleg sikerült komolyabb tartalmat adni a játékhoz, és van végre egy főhősünk, aki bár elsőre nem tűnik túl érdekesnek, az együtt eltöltött kb. 30 óra alatt nagyon a szívünkhöz nő. Ő Bayek, aki olyan, mint egy korai problémamegoldó, egy ősi MacGyver, csak éppen ő izomból oldja meg a problémákat, és bármit megold, ha megbízod, de azért fogpiszkálóból helikoptert nem tud szerelni. Bayek sztorija nem nyílik meg egyszerűen, nagyon könnyű néhány óra játék után kijelenteni, hogy már megint nem sikerült a Ubisoftnak a történetírás, de nem szabad feladni, kb. hat óra játék után elmélyül a történet, és onnantól kezdve totálisan magába szippant az Origins.

Nem csak azért, mert annyira szeretnéd tudni, hogy mi lesz a vége, egyszerűen nagyon jó csak úgy kolbászolni Egyiptomban, ebben a gigantikus nyitott világban, ami tele van meglepetésekkel, felfedezésre váró barlangokkal, kihajózásra váró vizekkel, krokodilokkal, meglovagolható állatokkal, és millió mellékküldetéssel. Magyarul a harminc óra bőven kitolható, állítólag akár 70 óra is rámehet, ha 100%-osan ki akarjuk pörgetni a játékot.

Végre kapunk egy épkézláb fejlődési rendszert is, ami nem túl bonyolult, nagyon jól átlátható, de van ezzel némi probléma is. A szintugrások az Originsben létfontosságúak. A küldetéseket nem érdemes a hozzá ajánlott szint alatt elvállalni, mert nagyon könnyen fűbe vagy pálmalevélbe haraphatunk, aztán kezdhetjük elölről. Annyi könnyítést ad a játék néha, hogy a már kissé leamortizált életerejű katonákat és banditákat nem revitalizálja, szóval sokadjára ki lehet iktatni egy magasabb szintű ellenfelet is, de sokkal érdemesebb inkább magunkat feltornászni egy erősebb szintre.

Ehhez pedig meg kell találnunk mindenféle mellékküldetést, és lelkiismeretesen végig kell pörgetnünk őket, hogy megkapjuk az értük járó XP-t. Szintugráskor választhatunk magunknak egy plusz képességet is, amik megkönnyítik majd a boldogulásunkat a jövőben. Azt le kell szögezni, hogy az AC Origins nem könnyű. Rá vagy kényszerítve arra, hogy folyamatosan szintet lépj, de néha arra is, hogy egy bizonyos szint alatt vállalj el küldetéseket, ha gyorsan akarsz haladni. De itt igazából ez csak egy trükk, gyorsan haladni nem nagyon lehet, menni kell, és vadászni a lehetőségekre, megerősödni, aztán visszatérni a főküldetéshez, amin előtte elvéreztél. Persze itt van jó öreg barátunk, a mikrotranzakció is, vehetünk erős fegyvereket jó pénzért, mindenféle komolyabb munka nélkül, de szerencsére nincs rákényszerítve az ember, ha nem akarod, nem kell kinyitnod újra a tárcádat.

Az Origins tulajdonképpen úgy újítja meg a szériát, hogy finoman fogalmazva is kölcsönöz olyan játékoktól ezt-azt, mint a The Witcher 3 vagy a Far Cry újabb részei, de igazából nem lehet felróni neki, amit művel, mert jól építi bele az elemeket a játékmenetébe. Remek újítás a dinamikusan változó időjárás, éljenek a homokviharok, jó újdonság a napszakok váltakozása, bizonyos küldetéseket csak bizonyos napszakban lehet megcsinálni, de ilyet is láttunk már, például a GTA-ban.

Szóval bátran ki lehet jelenteni, hogy az Assassin’s Creed Origins a második rész óta a legjobb, és bár vannak hibái, a hangulata mesteri, a grafika remek, egyszerűen képtelenség betelni a homokdűnék mögül előbukkanó táj látványával, a főhőse pedig elég érdekes ahhoz, hogy tudjunk azonosulni vele. Valószínűleg már sosem lesz annyira meghatározó élményünk ezzel a szériával, mint Ezio idejében, de ha mostantól az Origins minőségét tudják hozni, és nem akarnak vért izzadni minden egyes évben egy-egy új epizóddal Ubisofték, akkor ez a világ egy sokkal boldogabb hely lesz egy AC-rajongónak.