Teszt: Detroit: Become Human

A Quantic Dream olyan nagyívű sci-fi-kalandjátékot tett le az asztalra, hogy azt teljesen kielemezni csak hónapok alatt lehet. Már ha mindenre kíváncsi vagy, amit 2038-ban Detroit adni tud.

Ha létezik játék, amitől nagyon megdobban a szívem, hát a Heavy Rain az. Miatta adtam el az Xboxomat anno, és annyira egymásba szerettünk, hogy egyből háromszor játszottam végig. A Quantic Dream klasszikusa az egyik legjobb történet, amit valaha játékban végigéltem, és a mai napig nem értem, hogyan nem voltak képesek filmet forgatni belőle, miközben egy rakás teljesen érdektelen játékból meg ugye igen. Komolyan mondom, előbb forgatnak majd filmet a klasszikus Pongból, mint a Heavy Rainből.

A Quantic Dream múltkor kissé mellélőtt a Beyond Two Soulsszal, ami egy tök jó játék lehetett volna, ha engedte volna, hogy játszani is lehessen vele, de ő inkább úgy döntött, hogy végigtolja ő magát, ha akarod, ha nem, mi meg nevezzük őt játéknak, akkor is, ha ottfelejted a kontrollert a kanapén, és egyszer csak azt látod, hogy stáblista, kész, vége, a játéknak szabad akarata volt, és úgy döntött, hogy te felesleges vagy a befejezéséhez. Ezt úgy hívják egyébként, hogy film. Nem rossz dolog. De tényleg. Csak ne kerüljön ennyibe.

És ha már szabad akarat, akkor ugorjunk a festői 2018-ba, amikor a Quantic Dream végre kihozta a Detroit: Become Humant, amelynek témája a szabad akarat és az androidok, ami ennyiből lehetne egy Én, a robot-klón, de szerencsére egy megveszekedett Will Smith sincs a környéken, az embereknél is emberibben viselkedő robotok viszont vannak. 2038 Detroitjában járunk, és bocsánat, de itt el kell lőnöm minden idők magyar rádiós bakiját, amit ide kattintva tudsz meghallgatni, ha nem tudod, miért röhögünk már nagyon régóta az „ilyen a hangulat Detroitban”-mondaton.

Hát a hangulat Detroitban itt sem túl rózsás, az emberek többsége egy androidboltból leakasztott emberi robot segítségével tengeti mindennapjait, akik nagyon-nagyon emberien viselkednek, annyira, hogy egyszer csak megjelennek az érzelmeik is. Ezeket az androidokat az emberiség deviánsoknak nevezi, és fogalmazzunk úgy, hogy innentől kezdve nem lesznek egymással túl jóban, ehhez viszont az is kell, hogy a tulajdonosaik többsége akkora paraszt, hogy kapát használ fogpiszkáló helyett, magyarul nem bánik kedvesen a robotjával, akinek már nincs feltétlenül kedve tulajdonként viselkedni. Ezek az androidok megzavarodnak, és akár erőszakos cselekedetekre is ráfanyalodnak. Itt lépünk be mi a képbe, ráadásul egyből háromszor.

Három szálon fut ugyanis a cselekmény, mi döntjük el Connor, a nyomozó android, Kara a házvezetőnő robot és Markus, a gépesített ápoló sorsát. Connor egyből egy csúnya ügybe keveredik, egy deviáns által elkövetett gyilkosság helyszínére érkezik megmenteni egy kislányt, majd huss, egy gyors váltással megismerkedünk a bájos Karával, aki egy durván pöcsoid apuka agressziójától szenved egy Alice nevezetű kislánnyal együtt, aztán a hármas színpadon máris érkezik Marcus, aki gyönyörű idillben él egy idősödő művésszel, aztán történik ez-az, és ahogy azt A ravasz, az agy és két füstölgő puskacsőben Szappan találóan megjegyezte, viszonylag jól indulnak a dolgok, de aztán minden kezd olyan lenni, mint egy peches nap Boszniában.

A három karakter innentől kezdve a poklok poklát járja meg a játékidő 10 órája alatt, ami ugyebár csak akkor értelmezhető ennyinek, ha egyszer akarod átélni ezt az androidmámort, de hát olyan nincs, vagy csak elég kivételes esetben. Mert hát a Detroit olyan szinten szerteágazó játékmenettel bír, hogy arra csak nagyon kevés szó illik, egy-egy szekvencia végén meg is mutatja, hogy hány lehetőséged volt, és te milyen utat választottál, ami arra bőven jó, hogy érdekelni kezdjen a többi, főleg, ha úgy néz ki a képernyőn a folyamatábra, mint a Nyugati Pályaudvar sínei felülről. A különféle választásaidat aztán megnézheted, mennyire voltak népszerűek, vagyis hogy mennyien döntöttek hasonlóan globálisan, vagy akár megnézheted azt is, hogy a baráti köröddel mi a helyzet, és ha pont ugyanolyan perverz döntéseket hoztak, mint te, akkor nyugodtan kezdjetek el beszélgetni erről egy szakemberrel.

Grafikailag szokás szerint a határokat feszegetik a készítők, a játék konkrétan csodaszép, de igazából sosem a grafika volt a Quantic Dream játékainak legnagyobb erénye. Jó, kivéve a Beyond esetében, ahol a grafika lenyomta a játékélményt, de itt igazi játékélmény, brutálisan jól összerakott sztori és embertelenül gyönyörű grafika is van, magyarul ez itt a teljes csomag kérem szépen, erre vártunk, és meg is kaptuk.

A Detroitra érezhetően nagyon rákészült a fejlesztői csapat, nem akartak ugyanabba a hibába esni, mint múltkor, így a végeredmény abszolút a Heavy Rain mellé helyezhető, sőt, bizonyos tekintetben meg is haladja azt. Olyan elképesztően sok a tartalom a játékban, hogy komolyan elképzelni sem tudom, hányféleképpen végződhet ez a sztori, a lehetőségeink száma iszonyúan magas, egyetlen aprónak tűnő választásunk is komoly hatással lehet a karaktereink útjára, egyesek sztorija korábban véget érhet, másoké pedig akár 180 fokos fordulatot is vehet. Az alaptörténet persze mindig ugyanaz, az androidok öntudatra ébredése és az emberi ellenségesség szembenállása mindig megmarad, viszont még így is nagy különbségek adódhatnak a különböző lehetséges sztorivonalak között.

Ettől szép a Detroit, elképesztő mennyiségű munka van benne, borzasztóan filmszerű, mert hát az is valahol, egy interaktív film. De közben nem, mégsem az, hiszen nem felejt el kalandjátékká válni, megadja a játékosnak azt, amire vágyik, a játékélményt, azt az érzést, hogy ő irányít, ráadásul pont úgy teszi, ahogy eddig, quick time eventekkel, azaz a megfelelő időpontokban a szükséges gombkombinációk megnyomásával, ami valahogy mindig idegesítő, kivéve, ha a Quantic Dream használja, és már ezért kijárna egy Nobel-díj ezeknek az isteneknek.

A karaktereket nagyon ügyesen kidolgozták. Mindenkivel lehet azonosulni, mármint mindegyik robottal, és néhány emberrel is, bár valljuk be őszintén, az emberekkel nem bánik túl kedvesen a játék, a legnagyobb részük pofonérett, de hát pont ez is adja a sztori lényegét, annak feszegetését, hogy mivé válik az emberiség lassan. Agresszív, birtokolni vágyó, a másságot elfogadni képtelen csőcselékké, akik még akkor sem tudják elfogadni azt, aki nem olyan, mint ők, ha történetesen egyébként ők teremtették azt a bizonyos másik fajt. A Detroit kimondja, hogy az emberiség legnagyobb ellensége önmaga, és ezt olyan gyönyörűen teszi, hogy ez a gyönyörűség simán kicsinálja az embert, konkrétan olyan szinten igénybe vett lelkileg az egyik történetszál, hogy bár nagyon szeretném újrajátszani, most rápihenek egy kicsit erre az élményre.

A Detroit: Become Human nem teljesen hibátlan, ettől még egy igazi mestermű. Aki szerette a Heavy Raint, az végre kap egy újat, és bár akkora gyomrost azért nem ad, mint az adott 2010-ben, amikor kiderült a sorozatgyilkos kiléte, azért fejbe kólint rendesen, bár lehet, hogy az ezer lehetséges történetszál közül az egyikben ott van egy akkora szintű csavar is, ki tudja. Az biztos, hogy ez egy nagyon nagy ívű sci-fi elképesztően megvalósítva, amit vétek kihagyni, ha a kalandjátékok vagy főként a Heavy Rain valaha is jelentett neked valamit. És igen, ha valaki végre venné a fáradtságot, akkor forgathatna is belőle egy filmet, de valószínűleg előbb jön majd a Nokia Snake-mozi Michael Baytől, mint ez.

9
  • Közel tökéletes
  • Elképesztően nagyívű, iszonyúan sok benne a tartalom
  • Jók a karakterek, jó a sztori, úgyhogy ez bizony egy kötelező darab

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon