Ne riasszon el senkit, hogy az utóbbi évek egyik legjobb filmjében szinte egyetlen szó sem hangzik el! A némafilmes vicces, drámai és minden ízében tökéletes darab!

Hogy Michel Hazanavicius rendező lélekben nem a mai korban él, az biztosabb, mint a halál, az adók, és a heti egy Bud Spencer film valamelyik kereskedelmi csatornán. Először ugyanis 2006-ban mutatott be egy olyan parádés stílusgyakorlatot vígjátékba oltott régi vágású kémfilmekből, ami mögött az utóbbi évek paródiafilmjei sírva bújnak anyuci szoknyája alá. Az OSS 117, vagy a borzasztó magyar fordítás szerint Képtelen kémregény méltatlanul elfeledett film hazánkban, folytatása már meg sem jelent DVD-n, pedig a szerkesztőség is sírva követeli a Franciaországban kasszasikerként elkönyvelt második mozi megjelentetését is.

Ha tetszett, nézd...

  • OSS 117: Képtelen kémregény
  • Sunset Blvd.
  • Pleasantville


Az első, itthon is hozzáférhető kötelező darabban egy bizonyos Jean Dujardin titkos ügynökként bénázta végig a Közel-Keletet, akinek egy bizonyos Bérénice Bejo volt a partnere. Dujardin megmutatta, hogy komikusként és színészként is megéri a pénzét, Bérénice pedig a szinte tökéletes testét, kikötözve, fehérneműben, amire volt annyira impozáns látvány, hogy rendezőnk rá is hajtson. Ásó, kapa, nagyharang és két gyerek lett a textilledobás vége.

Míg a színésznő a babázással volt elfoglalva, férjecskéje leforgatta az OSS 117 folytatását, és kivárta, amíg a felesége újra kamerák elé tud állni. És ezzel el is érkeztünk az Artisthoz. Hazanavicius már megint visszanyúl a múltba, A némafilmes ugyanis méltó a nevéhez: igazi némafilm, melyben csak két mondat erejéig szólalnak meg a szereplők. Tökéletesen idézi fel a régi burleszkeket, de témája sokkal komolyabb, mint bármelyik ősi vígjátéké. A mozi ugyanis George Valentin, az ünnepelt filmes sztár tündöklését és bukását vezeti elő, akinek házassága és karrierje is tönkremegy, míg plátói szerelme, a ranglétrát lassan végigmászó, szupersztárrá váló Peppy elhódítja tőle a trónt, és mindazt, ami Valentin számára az életet jelentette. Mivel mégiscsak stílusidegen lenne, ha nem szerepelnének a filmben komédiába illő jelenetek, ezért Hazanavicius is csempész némi humort a sztoriba, de végül mégiscsak az a keserédes dráma marad meg a fejünkben, ami a mozi 80%-át teszi ki.



Hogy a történet mégse legyen teljesen francia ízű (mégiscsak az 1927-es Hollywoodban járunk), beszáll a buliba John Goodman is, mint szigorú stúdiófőnök. Jó őt végre újra ereje teljében látni, bár szerepe maximum annyiban merül ki, hogy aggódva / mérgesen / vidáman (a megfelelő rész aláhúzandó) néz hol Dujardinre, hol Bejóra, majd a levegőbe repít egy-egy mondatot, de ezt is olyan szórakoztatóan teszi, hogy azt is elnéznénk tőle, ha vécét pucolna a háttérben egy órán keresztül. A némafilmes minden egyes karaktere előre viszi a filmet, itt nincsenek felesleges párbeszédek, töltelékjelenetek, minek is lennének, hiszen egyáltalán nem az volt a cél, hogy kétes minőségű dialógusokkal valahogy kitöltsenek másfél órát, és sátáni kacajok közepette megfürödjenek a pénzben, amit lehúztak rólunk. Hazanavicius nem nézi komplett idiótának a nézőit, nem fáraszt, pont annyit ad, amennyire szükségünk van. És ez teszi igazán kivételes filmmé A némafilmest.


A The Artist nem véletlenül indul idén legesélyesebbként az Oscarért több kategóriában. Dujardin arca már maga megérne egy hosszabb cikket, meg 2-3 díjat, emberünk ugyanis amint elmosolyodik, komolyan elgondolkodunk azon, hogy tényleg nem egy ’20-as évekbeli színész-e, akit nemes egyszerűséggel lefagyasztottak, és pár évvel ezelőtt olvasztottak csak ki. Aki egyik filmjében is látta, kíváncsi arra, vajon mit tud még mutatni. Dujardin mellékállásban rendez és ír is, idén például a (dobpergés) The Players című filmben mutatja meg, mit tud a kamera mindkét oldalán. Mi már csak a címe miatt is meg fogjuk nézni, az teljesen biztos…
[stamp_5]

Nézed a meccset? Fogadsz is? Láttad az oddsokat? Ebből nagy kasza lesz! Fogadj te is a legjobb meccsekre a TippmixPrón! (X)