A The Last Guardiant most azonnal meg kell venned, átkozódni később is ráérsz

A tíz évig készült játék olyan, mintha a világ legfinomabb borába került volna néhány csepp hashajtó. Tudod, hogy egy kis üröm is vegyül az örömbe, de akkor is megiszod.

Kezdjük a végén! Szépen nyiss egy új lapot a böngésződben és rendeld meg a játékot! Ha van Playstation 4-ed, hidd el, ennél okosabb tanácsot jelenleg nem adhatunk neked.

Ha kész vagy a rendeléssel, akár tovább is olvashatsz, mert nemsokára a játék nyakába borítunk néhány vödör fikát, de bármennyit is pocskondiázzuk a cuccot, a végeredményen ez semmit nem változtat: a The Last Guardian szállítja a Playstation negyedik generációjának eddigi legnagyobb élményét.

A sztori nem csak egyszerűnek tűnik, de az is; egy kisfiú egy rejtélyes helyen ébred egy félig madár félig kutya teremtménnyel együtt. Elindulnak, összebarátkoznak, a többit pedig majd meglátod. Az ICO alkotóitól azon sem lepődtünk volna meg, ha a stuff végén több lett volna az új kérdés, mint a válasz, de ezúttal a Sony Japan olyan szépen lekerekíti a történetet, hogy az alsó hangon is 12-13 órás játékidő végeztével hiányérzet nélkül, fátyolos tekintettel fogod letenni a kontrollert.

A játék három főszereplője a kisfiú, azaz a játékos, Trico, a madárkutya, és végül maga a környezet, ami egy gigantikus épületegyüttes, hatalmas magaslatokkal és mélységekkel. A cselekmény ennek a háromnak a folyamatos, egyre látványosabb, izgalmasabb és érzelmesebb interakciója, és ennél többet nem vagyunk hajlandóak elárulni a sztoriról, mert ez valami olyasmi, amit magadnak kell felfedezned és megtapasztalnod…

…és valami olyasmi, amit néhol legszívesebben kitéptünk volna a gépből, hogy üvöltve vágjuk a falhoz. A játék ugyanis itt-ott bugos, de még nem is ez vele a legnagyobb baj, hanem az, hogy technológiai szempontból nagyjából öt évet lép vissza az időben. Az rendben van, hogy Trico testén minden tollat külön számolgat a gép, de azokat a brutális framerate-eséseket, melyeket egy-egy helyszínen tapasztaltunk, egyszerűen nem tudtunk mivel magyarázni.

Már csak azért sem, mert a grafika szépen követi az ICO és a Shadow of the Colossus által kijárt ösvényt. Monumentális, de nem túl színes, minden kopottas, ködös, mindenhol furcsa élek és elmosódott hegyek a távolban. Szép, de ennek tényleg nem szabadna megválasztania a Playstation 4-et, ami tavaly gyöngyöző homlok nélkül meg tudott mozgatni egy olyan vizuális csodát, mint az Uncharted 4.

A másik probléma még egy fokkal súlyosabb: az irányítás egyszerűen tragikus, a kamerakezelés nemkülönben, és mivel ezek közvetlenül hatással bírnak a játékmenetre, nem egyszer emlegettük a készítők felmenőit a teszt alatt. A főhős csetlik-botlik, Trico tollába kapaszkodva elkezd fejjel lefelé mászni, még csak véletlenül sem abban az irányban, amit szeretnénk, néhol pedig a madárkutya dönt úgy, hogy azért sem azt csinálja, amire kértük, ami lehet ugyan szándékos játékelem, de egyben baromira frusztráló.

Sokszor előfordult az is, hogy hiába terelgettük volna a kamerát egy adott irányba, az operatőr egyszerűen nem akarta azt mutatni, amire kíváncsiak lennénk, ami elvétett ugrásokhoz és rosszul választott irányokhoz vezetett.

Az ámuldozást tehát rendszeresen megszakította néhány cifra káromkodás, de ahogy haladtunk előre a sztoriban, úgy lágyult a szívünk, néhány óra után pedig már képtelenek voltunk haragudni a játékra. A felemás felszín alatt igazi, érző szív dobog, mely olyan élménnyel gazdagítja a játékost, amit egyébként csak egy igazán jó film, vagy egy remek könyv adhat.

A prímet maga Trico viszi, akibe tényleg sikerült személyiséget programozni. A kisfiú az azonosulási pont, te pedig a fotelben ülve garantáltan összeszorított fogakkal fogsz szurkolni az izgalmasabb részeknél. Kevés játék éri el azt, hogy valóban kötődés alakuljon ki egy digitális karakter és az élményt befogadó játékos között, de ezúttal ezt a készítők a legnagyobb természetességgel építik fel.

Talán kicsit sután hangzik, de muszáj leírni; az alkotóknak sikerült egyesekbe és nullákba önteni az ember-kutya kapcsolat dinamikáját, és már csak emiatt is megkerülhetetlen mesterműként kell beszélnünk a The Last Guardianról. A bakik ellenére sem adhatunk neki kilenc pontnál kevesebbet.

9
  • Bugos, borzalmas irányítás és kamera
  • Izgalmas és szívfacsaróan gyönyörű
  • Olyan élményt ad, amit más játéktól soha nem kapsz meg

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon
Bezár