Ilyen is lehet egy tökéletes szuperhősfilm

Hogyan ne neveljünk szuperhőst? – akár ez is lehetne az alcíme Joachim Trier (Szerzők, Hétköznapi titkaink) teljes joggal ünnepelt coming-of-age filmjének, a Thelmának. De azért ne egyszerűsítsünk. Bőven van mit kicsomagolni belőle. S igazi kincs, ami belül vár minket.

Az ami, inkább persze aki: a címszereplő, ez az okos, gyönyörű fiatal norvég lány, címszereplőnk (Eili Harboe), ki a messzi nagyvárosba került felsőoktatási intézménybe, hol gyorsan bele is szeretne diáktársába. Az elég hamar kiderül számunkra, hogy szülei nem biztos, hogy örülnének a leszbikus románcnak, de azt is erőteljesen tudatja velünk a direktor, hogy Thelmának a szexuális ébredés mellett is akad baja bőven. Pontosabban van neki valami fura, brutális energiákat felszabadító, irányíthatatlannak tűnő rohamokban jelentkező elmetrükkje. Apa szerint betegség. Thelma nem tudja, mi az. De egyre csak jönne és jönne kifele belőle.

Mondhatnánk azt is, hogy Trier szégyelli, hogy kitalált egy képregénysztorit, elvégre tőről metszett szerzői filmessel állunk szemben, aki nyilván nem a norvég X-Ment akarja nekünk elmesélni, vagy hát, nem úgy, ahogy azt el szokták mesélni a hollywoodiak. De rendezőnk nagyon is tökösen viselkedik, nem sznoboskodik, csak egyszerűen nem az érdekli a sztoriból, ami a blockbustereket, s még csak nem is feltétlenül úgy érdeklődik (bár vannak markáns hasonlóságok), mint ahogy mondjuk Shyamalan A sebezhetetlenben viszonyult a küldetésére ráébredező biztonsági őrhöz. A Thelmában nincsenek utalások a képregényekre, annál több a boszorkányüldözésekre, s arra, hogy a hétköznapokban a megmagyarázhatatlan még mindig inkább ijesztő, mint üdvözlendő. Innen nézve Trier a norvég Carrie-t készítette el, s legalább annyira kritizálja a középkorban ragadt vallási dogmákat, mint amennyire poétikusan, lázálmosan ábrázolja hősnőjének magára találását.

Sok múlik persze Eili Harboe-n, akit olyan jó nézni, hogy szinte megsértődünk, amikor a kamera véletlenül nem őt mutatja. De ilyen nincs sokszor, hiszen Thelma csak magára számíthat, mi pedig rá, mert rajta keresztül jutunk egyre közelebb és közelebb a rejtélyhez, amit Trier fegyelmezetten és nagyon lassan leplez le előttünk – s amikor megtudjuk, hogy mi is Thelma „eredettörténetének” tragikus titka, addigra már azzal is tisztában leszünk, hogy e filmremek a szülők nagyon is valóságos felelősségéről szól, s arról, hogy akinek adománya van, az bizony könnyen átokká is válhat, ha nem segítenek neki felismerni, mire való a megmagyarázhatatlan.

Arra senki se számítson, hogy a film bármelyik pontján Thelma varrjon magának valamilyen jelmezt, aztán megmentse a norvég nyugdíjasokat a bolti szarkáktól. Annál több a biblikus utalás, szimbólum, s mindez úgy, hogy a főszereplő élete kifejezetten átélhető, a miliő reális. Trier bámulatos biztonsággal képes hát racionálisan hozzáállni a természetfelettihez. Lassan, óvatosan, de határozottan ébreszti rá nézőjét a dolgokra, s kifejezetten katartikus moziélményhez vezet nézni, ahogy eljátszik a gondolattal. Azzal a gondolattal, hogy mi van, ha a szuperhősök tényleg köztünk vannak, mondjuk, odabent, a kiságyban alszanak, vagy esetleg pont mi vagyunk azok – s ha mi vagyunk, hát ne hagyjuk, hogy bárki őrültként kezeljen minket azért, akik vagyunk. S ha esetleg egy szerettünk az, egy másodpercig se gondoljuk, hogy nem a mi feladatunk, a mi felelősségünk rávezetni a saját útjára.

9
  • Szexi, misztikus, izgalmas, intelligens
  • Újabb bizonyítékot mutat arra, hogy az északiakban bőven vannak tartalékok
  • Nem ettől a filmtől fogod megszeretni a kígyókat

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon