Finoman szólva sem egészen erre számított senki, a True Detective második évadának első része még lassabban csordogál az első évad pilotjánál, nincs benne egy megveszekedett Matthew McConaughey sem, a hangulat teljesen más, de hogy baj-e ez, az az igazi kérdés. A True Detective még egy elcseszett pillanatában sem ígérte azt, hogy tökéletesen egységes lesz sok-sok évadon keresztül, de annyira nem, hogy új szereplőkkel új sztorit indított, ami általában rosszul is elsülhet, lásd még: American Horror Story.

A True Detective második évada köszönőviszonyban sincs az elsővel, akár más címmel is futhatna, de nem fut, ez van, ezzel a helyzettel kell valamit kezdeni. Nic Pizzolato azért bizonyos pontokon emlékeztet minden kedves érdeklődőt arra, hogy miért ült le a tévé elé, de ezek csak vicces megidéződések inkább, gondoljunk csak Colin Farrell meglepően ismerős környezetben történő kihallgatására az első rész elején, de hazugság lenne azt állítani, hogy a fő bonyodalmat okozó gyilkossági ügy és a karakterek betegségi mutatóján kívül bármit is átemelt volna a kreátor úr ebbe az évadba.

Az első szériát kétség kívül Matthew McConaughey játéka tette nagyon érdekessé, ez persze nem azt jelenti, hogy a többiek ne lettek volna szimplán zseniálisak, de amit McConaughey művelt, az maga volt a színészmesterség csúcsa. Egy Rust-szintű karaktert viszont nem lehet elvárni a második évadtól, már csak azért sem, mert a helyszín és a téma is más, itt más jellegű emberek feszülnek egymásnak, akik viszont legalább annyira beteg lelkületűek, mint a korábbi epizódok személyiségei.

Itt és most más jellegű mocsokba merülünk alá, ez a merülés pedig kicsit tovább tart, de megéri a várakozást, mert a lassan kibontakozó cselekmény is legalább annyira berántja az embert, mint korábban. Colin Farrell, Rachel McAdams és Taylor Kitsch egy messziről is jól láthatóan rettentően zavaros gyilkossági ügyben kezdenek nyomozni, amiben régi barátunk, a korrupció is szép szerepet játszik, miközben Farrell, azaz Ray Velcoro kapcsolatban áll egy velejéig korrupt emberrel, Frank Semyonnal, akinek érdekében áll megtalálni a gyilkost, hiszen gyakorlatilag a teljes megélhetése függ ettől.

Az első rész tulajdonképpen egy hangyapöcörőnyit sem mutat semmiből, ezért igen nagy bajban vannak azok, akik nem az első három részt látták egyben. A feszültség és a sztori kuszasága tulajdonképpen csak a második rész háromnegyedétől éri el a kielégítő szintet, onnantól mondod azt, hogy adsz egy esélyt a sorozatnak, ráadásul a második rész vége olyan cliffhangerrel zárul, amitől nagyon, de nagyon várod majd a harmadikat.

Lehet azzal vádolni a True Detective második etapját, hogy nem annyira mocskos, mint korábban, és tulajdonképpen az is a baja, hogy mindenki hasonlítgatja. Mert sajnos nagyon is van mihez. Az a baj, hogy az átlag néző nem kapja meg az első három részt, mint az újságíró, aki abban a szerencsés helyzetben van, mint mi, akik leülhettek, és egyben megkapták a felvezetést laza három órában. Ebben a három órában már kiderülnek a karakterek egymáshoz fűződő viszonyai, az esetleges vonzódások, és kiderül az is, hogy mennyire megbízható munkát végeztek a castingon.

Hát nagyon jó munkát. Colin Farrell baromi jó, de hát nagyon megy neki a szétcsúszott, alkoholista karakter (nem kellett messzire mennie a hiteles alakításért), ami viszont meglepő, hogy Rachel McAdamsnek mennyire jól áll ez a bizalmatlan, keménykedő, szikár rendőr jellem, és hát itt kell leborulnunk Vince Vaughn lábai elé is, aki a harmadik részre már igencsak markáns karakterként int búcsút eddigi, komikusi karrierjének, mert ennek a faszinak olyan jól áll a dráma, mint semmi ezen a világon.

Vaughn és Farrell bőven elegek lesznek ahhoz, hogy végignézzük ezt az évadot is, ami sok tekintetben betegesebb, sötétebb, de minden tekintetben másabb, mint az első évad volt. A korrupciós, gyilkossági történet viszont lehet, hogy azonnal megbukott volna az első része alapján, ha nem tudnánk, hogy ez a True Detective. Ez egy jó sorozat, amit történetesen úgy hívnak, mint egy másik, de szimplán embertelenül zseniális sorozatot. Mindenki adja meg neki a háromrésznyi esélyt, kell ennyi idő ahhoz, hogy kivirágozzon ez az irdatlan mocsok, bármekkora képzavar is ez. És a főcím Leonard Cohen Nevermindjával… na hát az megint libabőrt okoz.

Tessék visszatérni jövő héten, onnantól nem lesz több kérdés a sorozat minőségét illetően.