Gyerek voltam, amikor becsapódott az életembe a Dirty Dancing. Nem lettünk barátok, de a környezetem a keblére ölelte, úgyhogy nem tudtam elmenni mellette. Nem értettem, hol van az a „mocsok”, amit annyira ígértek, hogy hol van a megbotránkoztatás, hol van az a fülledtség, amiről lehetett hallani, átverve éreztem magam, és felőlem Babyt nyugodtan ott hagyhatták volna a sarokban, azt sem bántam volna, ha elcseszik a film végi nagy táncot, és Jennifer Grey Patrick Swayze karjai mellé ugrik.

Azóta persze már közeledtünk egymáshoz, bármikor képes vagyok megnézni, mert tudom, hogy pontosan mire számítsak, viszont maximum csak amolyan guilty pleasure szinten tudok túlesni rajta, és ez azért furcsa, mert a filmzenelemezein még ennyi idő után sem találom a hibát. De hát van ez így, ott van mondjuk az Alkonyat-széria, amit nem lehet egy lapon emlegetni a Dirty Dancinggel, mert a Twilight legjobb része is ezerszer fosabb nála, viszont a soundtrackjei valami egészen elképesztően jók.

A Dirty Dancing filmzenelemezei is sokkal jobbak, mint maga a film. Ezeken a dalokon érzed azt a fülledtséget, és ’80-as évekbeli huncut lazságot, amit a filmen is kellett volna, ha nincs kép, csak hang, akkor minden működik, és így még én is táncolnék Babyvel, egye fene, akár az egymilliószor hallott The Time of My Life-ra is. De ez a filmzene nem a Time of My Life-ról szól. Klasszikusokról sokkal inkább. Otis Redding, The Contours, Frankie Valli, Solomon Burke.

Nincs itt semmi extra, csak elképesztően jó dalok a ’60-as évekből, amik nagyon jól működnek egymás után, és még az sem furcsa, hogy néha megzavarja őket a ’80-as évek, mert igen, kicsit bizarr lehet, ahogy egyszer csak megszólal a Hungry Eyes Eric Carmentől, vagy a hiperérzelmes She’s Like the Wind magától Patrick Swayze-től, amiben minden benne van, amitől egyszerre lehetett szeretni és gyűlölni a ’80-as éveket.

A Dirty Dancing két soundtrackje még ma is nagyon működik. Igen, kettő, volt a fehér, és a narancs. Ez a kettő most egyszerre jött ki Ultimate Dirty Dancing címmel, és embertelenül felültet a nosztalgiavonatra, még mindig a legjobb kocsiban nyomni, vagy házibuliban feltenni, aztán ha már nagyon sok volt a manna, akkor az egész etapot záró The Time of My Life-ra meg lehet próbálni a régi koreót, igen, az elkapással együtt, csak arra kell vigyázni, hogy az ugrást ne tiszta erőből az ablak felé kövessük el, mert ha a haverod/barátod/barátnőd nincs a topon, akkor abból könnyen nagy baj lehet. Lehet, hogy még a filmet is megnézed utána. És ha látsz egy lányt egy buliban a sarokban ülni, akkor tudod, mi a dolgod.