A legfőbb okot Zack Snydernek hívják. A srác anno alkotott egy nagyot a Holtak hajnala című zombis horrorral, aztán a 300 miatt végleg elhitték róla, hogy komoly dolgokra hivatott. Erre már nem fog mindenki bólogatni, de szerintem még a Watchmennel is sikerült megugrania a lécet. A lejtmenet az Álomháború című agyatlan látványmozival kezdődött, majd Snydert megválasztották a DC filmes univerzumának Kevin Feige-évé, a többi pedig már történelem, ráadásul a kevésbé szép fajtából.

A Snyder-féle DC-vel az a legnagyobb gond, hogy humortalan, sötét, és borzalmasan pózer. Nála a képi stílus mellett minden csak másodlagos lehet. Sem a sztori, sem a karakterek nem lehetnek annyira fontosak, hogy feláldozzon értük egy jó kis belassított robbanást, vagy rockzenére feszülő bicepszet, ami meg is látszott az eddigi DC-filmeken.

Egy személyes tragédia okán (bár szerintünk az is közrejátszott, hogy a Warner is elkezdte felismerni, hogy ennek nem lesz jó vége) emberünket levették az Igazság ligájáról, de azt a filmet már a rendezőcsere sem menthette meg.

Snyder szelleme az Aquamanben is ott kísért, de szerencsére ezt a mozit már nem tudja elcseszni. A beszaratós horrorfilmek mestere, James Wan kapta meg a feladatot, hogy forgasson önálló filmet Jason Momoa vízemberének. Ettől is féltünk kicsit, hiszen Wan sem arról híres, hogy ne lenne hatásvadász. Különösen az Insidious és a Démonok között franchise olcsó ijesztgetései miatt csuklik rendszeresen az anyukája, és úgy alakult, hogy ezúttal is ez a legfelismerhetőbb rendezői kézjegye.

A kissé hosszúra nyúlt felvezetés után jöjjön a lényeg: az Aquaman a DC eddigi legszórakoztatóbb mozija. Pedig, atyaég, milyen hülyén nézhetett ki ez az egész papíron. Aquaman félig ember félig atlantiszi, mivel annak idején édesanyja, Atlantisz királynője összeszűrte a levet egy világítótorony őrével. Mivel a víz alatti világ háborúra készül, ezért megkeresi őt egy kétéltű hercegnő, hogy menjen vissza a víz alá, foglalja el a trónt, és akadályozza meg a háborút. Fincsi, mi?

Leginkább James Wan és a főszereplő érdeme, hogy mindez valahogy mégis működik. Jason Momoa karizmatikus, mint mindig. Annyira, hogy hiába elképesztően bugyuta a szövegkönyv, az ő szájából még a legegyszerűbb beszólások is vagányan hangzanak. Sajnos a humor még mindig nem a DC erőssége, de van valami, amit az Aquaman nagyon jól csinál: az akciójelenetei egészen egyszerűen fantasztikusak. Emlékezzünk vissza Az acélember vagy akár a Batman Superman ellen - Az igazság hajnala című filmek városromboló akciójeleneteire. Én speciel szinte bólogattam az unalomtól, amikor a szereplők egy újabb felhőkarcolót borítottak egymásra.

Valahogy az ütéseknek nem volt súlya, a nyekkenéseknek nem volt dinamikája, és az egész zúzás nem volt több funkciótlan CGI-látványosságnál. Végre valaki vette a fáradtságot és megnézte, mitől működnek a Marvel hasonló jelenetei, és úgy intézte, hogy az ütéseknek és a rúgásoknak az Aquamanben legyen végre fizikája, a küzdelmeknek pedig koreográfiája.

Wan alkotása az univerzumépítés területén sem vall szégyent. A víz alatti világ végre színes, mozgalmas és legfőképpen érdekes, a film végi hatalmas összecsapás pedig az év egyik leglátványosabb képregényfilmes akciójelenete. (A Végtelen háború Titánon játszódó csörtéje még mindig viszi a prímet.)

A sablonsztori és a bugyuta szövegkönyv sem állhatnak a móka útjába. James Wan és Momoa filmje nem igazán bánik jól sem az érzelmekkel, sem a kimondott szavakkal, de amikor meg kell moccanni, azt úgy teszi, hogy az ember hajlamos elnézni neki a bénázást.

Ez egy olyan mozi, amit ott kell megnézned, ahol nagy a vászon és ahol dübörög a Dolby. Minél nagyobb és minél hangosabb, annál jobb.