Annyira nagy volt a felhajtás a Venom körül, hogy az végül rátelepedett, és megölte a filmet. Először kiderült, hogy mégsem lesz R-besorolású durvaság, hanem nagyon is visszafogott PG-13-as móka, ráadásul még azt is bekamuzták, hogy mindig is ez volt a terv, hátha senki sem emlékszik arra, hogy teljesen mást nyilatkoztak mindenféle vérről és erőszakról a legelején. Sajnos emlékszünk. De igazából nem is ez a fő baj.

A baj az, hogy már minden szuperhősfilmnek tétje van. Ki tudja, miért. Lehetne néhány Marvel-mozi csak úgy simán szórakoztató, az sem baj, ha buta, nem kell mindennek megváltania a világot. Néha az ember teljesen jól elvan a moziban azzal, ha leszívják az agyát egy korrekt blockbusterrel, nem egy feltétlenül marha jóval, csak egy nézhetővel, és ha eleve azt mondták volna, hogy „srácok, itt lesz ez a Venom-film, és semmit nem akar tőled, mint hogy két órára kikapcsold az agyad, aztán elfelejtsd", akkor senkit sem érdekelt volna, hogy végül egy közepes képregényfilm kerekedett ki belőle.

Mert az, közepes. Nem borzasztó, de nem is jó. Olyan, mintha a Marvel a ’90-es években leforgatott volna egy filmet, amit valamiért máig nem akart volna bemutatni. Aztán most a vásznakra került, és megpróbálkozik nálad. Akkor van szerencséje, ha ilyen filmeket ettél reggelire a ’90-es években, ilyeneken nőttél fel, és most kicsit előhozza belőled a gyereket.

A Venom semmilyen módon sem akar beilleszkedni a modern szuperhősfilmek sorába. Mintha sportot is űzne abból, hogy mennyire képes old schoollá válni, és elutasítani mindazt, amit a Marvel és a DC az utóbbi időkben képregényfilm címszó alatt művel. Nem is feltétlenül néz ki mindig annyira jól, a forgatókönyve elég slendriánul lett megírva, de mégis van hangulata, és minden marhasága ellenére a nosztalgiafaktor miatt elműködget.

Tom Hardyt teljesen jól megtalálta a szimbióta, ő mindent megtesz, hogy Venom végre az őt megillető intenzitással csapódjon be a mozikba, de a Sony sajnos érezhetően megint szanaszét nyirbálta a filmet, olyan, mintha fontos részek estek volna ki belőle, ami lehet, hogy nem igaz, lehet, hogy eleve ennyi magyarázatot kaptunk volna mindenre. Fontos részek nincsenek kifejtve, mintha nem is tartották volna fontosnak, hogy magyarázkodjanak, elég lesz, ha csak úgy megtörténnek pálfordulások, kit érdekel majd, hogy az ilyesmit komolyabban fel szokták vezetni.

A harcok némelyike sajnos egy irdatlan CGI-massza, alig látni valamit a bunyóból, de valahogy még ezt is meg lehet bocsátani a Venomnak. Egyrészt Hardy és a szimbióta kapcsolata kihoz egy egész szórakoztató buddy movie-t, másrészt az egész valószínűleg nem szándékoltan, de annyira régimódi, hogy ilyesmit már nagyon régóta nem láttál a moziban, pláne nem IMAX-vásznon, 3D-ben.

Tényleg csak azon áll vagy bukik, hogy élvezed-e, amit a Venom adni tud, hogy mennyire lök át azon az időkapun, amin át kell lépned a kedvelhetőségéhez, vissza néhány évtizeddel, vissza oda, amikor még nem akartál minden filmtől megváltást, amikor még gyerekként az olyan filmekért is tudtál rajongani, mint a Mortal Kombat. Nem voltak azok sem jó mozik, mégis valamiért hozzánőtt a szívünkhöz.

Ha én gyerekként láttam volna ezt a filmet, hatszor nézem meg egymás után a moziban. De most már 2018 van, én pedig közel a 40-hez már sokkal többet várok el egy filmtől. Néha viszont jó megint gyereknek lenni. Vagy inkább fiatalabbnak és engedékenyebbnek egy nagy popcornnal a kézben. A Venom hatalmas forgatókönyvírói bakikkal küzd, mégis van hangulata, és bár soha a büdös életben nem akarom látni többet, a bennem élő gyerek most akar egy Venom-figurát az asztalára. Ha ez volt a cél, akkor a film tökéletesen teljesített. De azért valljuk be, a jó film nem ilyen.