Pocsék az új X-Akták első része, de nem szabad feladni

Ha a teljesen érdektelen 2008-as filmet nem nézzük, akkor 2002 óta várunk erre a folytatásra. Vagyis nem, erre a folytatásra biztos nem. Az új X-Akták első része a leggagyibb gagyi, amit a sorozatvilág látott. Aztán valami történik.

Az isten se tudja, miért nem mondta valaki a Foxnál, hogy „gyerekek, érzem én a lelkesedést, és nagyon szuper, hogy megint összejöttetek egy folytatásra, de mi lenne, ha a forgatókönyvíró mégis inkább a pék szakmára nyergelne át, vagy mondjuk a pénzügyi tanácsadóra, igen, az is szép szakma”. Ja, hogy ez nem volt lehetséges, mert a visszatérő, mindössze hat részből álló minisorozat nyitó epizódját az eredeti széria atyja, Chris Carter írta és rendezte.

Chris Carter valami olyan bődületes fostos rettenetet volt képes papírra vetni, hogy attól az egyszeri rajongó zsebében kinyílik a bicska, és elmorzsol egy könnycseppet, hiszen még Pataki Attila is komolyabb ufósztorikkal képes szolgálni egy rosszabb napján, mint Carter úr. Bátran ki lehet jelenteni, hogy a 2016-os sorozatot nyitó My Struggle címre keresztelt epizód minden idők legjobban várt, és legnagyobb csalódást okozó visszatérése, konkrétan nem érti az ember, hogy mi sülhetett el rosszul ennyire.

Mulder és Scully már nincs együtt, de egy összeesküvés-mániás műsorvezető miatt hipp-hopp, egyszer csak megint összeállnak, mint a Shygys, Mulder rájön, hogy az eddigi kilenc (!!!) évad alatt végig hazudtak neki, csak így, különösebb komoly indok nélkül, egy lány azt mondta neki, hogy ez van, oszt jó napot, ő már hisz is, mert hát valamiben mindenképpen hinni akar, ha az az eddigiek teljes ellenkezője, tulajdonképpen akkor sem kéri ki a panaszkönyvet. Scully szemeiben konstans módon egy norvég mélydráma teljes tragédiája látható, ami valahol érthető, hiszen fületlen fiúk fülesítése a fő szakmája, talán ő annyira nem röhög a L’art Pour L’art ide vonatkozó dalán (Fületlen fiú), és az sem mellékes, hogy elvesztette Mulderrel közös fiát, aki talán ott van valahol a messzi távolban, Kitudjaholfalván.

Az egészben az a legrosszabb, hogy Carter egy vonással teszi tönkre az előző kilenc évadot, az ufók már nem misztikusak, az ember a legfőbb gonosz, a karakterek némelyike teljesen funkciótlan, és tulajdonképpen minden olyan hirtelen, különösebb indok és magyarázat nélkül történik, mintha csak azt mondták volna, hogy a Háború és békét most nagyjából két perc alatt kell elmesélniük filmen, és az sem lesz baj, ha kisbarátjuk, a logika most nem száll be a buliba.

Hát az biztos, hogy a kezdésbe nem szállt be. És bizony sokan kiszálltak már az elején, teljes joggal. De nem szabad. Aki eljut a második részig, végre kap némi igazi X-Akták-feelinget az unalmas bullshit helyett. A második részben már mutánsok hozzák a frászt az emberre, és pont olyan az egész, mint egy régi X-Files-epizód. Takkra olyan. Van benne talány, csúcsra járatott parafaktor, a főszereplők is kapnak egy drámai vonalat, nem is elítélhető módon, szóval igen, az X-Akták úgy néz ki, még mindig működik, ha nagyon akarják.

Mindössze nem sikerült egy értékelhető epizóddal nyitni. James Wong, a Final Destination író-rendezője a második résszel hozta, amit Chris Carter az elsővel nem tudott, úgyhogy tessék esélyt adni az új X-Aktáknak, mert minden kezdeti gagyiságából kivetkőzik a második epizódra. És ha lehet hinni a kritikáknak, a harmadik valami fenomenális lesz. Lesznek még rémálmaink az X-Akták miatt, az biztos. Már most is vannak. Hiányzott. Rohadtul.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon