Olvasom, hogy hatalmas a botrány: a bevezetésre váró videobíró galibát okozott egy minden bizonnyal elképesztően életbevágó fontosságú hakn..., izé, felkészülési meccsen, Franciaország és Spanyolország között.
Antoine Griezmann gólt lőtt, majd annak rendje és módja szerint örült neki; vele volt a stadion, diadalittasan futott ki a szurkolók elé, csapattársak csüngtek a nyakában – az ember pedig épp belegondolni készült, milyen könnyfakasztóan gyönyörű, ahogy az egész nemzet szíve dobban ugyanarra az ütemre...
Aztán alig egy perc múlva, a galád játékvezetőnek volt képe bejelenteni, hogy vissza az egész, sztornó, elnézést: a visszajátszás megmutatta, hogy a csatár lesen állt a gól előtt.
Botrány, tényleg.
Ízlelgessük még: egy játékvezető – kihasználva a modern technika adta segítséget – elvégezte azt, ami a feladata, és betartatta a szabályokat egy futball-mérkőzésen. Tudom, elszoktunk tőle, szóval nem könnyű elképzelni, megérteni, és felfogni, de hát mégiscsak arról van szó, hogy egy bíró végre hibátlanul, tűpontosan, kottából olvasva azt tette, ami – elvileg - a dolga lenne neki. Kikényszerítette, hogy a játék szabálya pontosan annak betűje szerint jelenjen meg a pályán.
Én speciel évek óta várok erre.
Mondom miért: a les egy baromi egzakt dolog. Nincs olyan a szabályban, hogy húsz centi még belefér, se olyan, hogy ötven centi a határ. Valami vagy les, vagy nem – harmadik verzió nincs, nem is lehet, a valóságban sem, nem csak papíron. Ma már szerencsére ott tart a technika, és a sport legmagasabb szintjét övező tudományos közeg, hogy ha hozzáértő embereknek megmutatunk egy jelenetsort, száz százalékos pontossággal meg tudják mondani, az adott helyzet les volt-e, avagy sem. Nincs vita, nincs mérlegelés, csak a szabály. Ahogyan annak lennie kellene.
Nem, nem azt mondom, hogy szerencsés percekig parkoltatni a játékot. Nem, nem állítom, hogy a videobíró azonnal, nyakra-főre alkalmazva és minden egyes kétséges szituációra megoldást jelent. Annyit viszont igenis hiszek, hogy még mindig jobb ebben az irányban tapogatózva keresni-kutatni a leginkább hatékony felhasználás módozatait, mint becsukni a szemünket, és nem létező, nevetségesen semmitmondó közhelyeket pufogtatni a játék szellemiségéről, vagy épp arról, hogy a játékvezető, és annak hibái a pálya részét képezik, szóval jobb, ha elfogadja őket mindenki.
Francokat. Ki tudna hinni abban, hogy a futball lényege a csalás, a hiba, a tévedés maga?
Én biztosan nem.
Tény, a vitatott szituációkról szóló polemizálás és az érzelmek által túlfűtött vita az egyes ítéletek jogosságáról valóban emberemlékezet óta része ennek a játéknak. Van, aki kifejezetten szeret is ezekbe kapaszkodni: ők általában a vesztesek, akik aztán vércseként csapnak le az ilyesmikre, és sajtótájékoztatókon, internetes fórumokon, vagy épp hivatalos közleményekben terelik el velük a figyelmet csapatuk botrányos teljesítményéről. Ennek a jelenségnek például kifejezetten ártana, ha megszoknánk a videós visszanézést – a veszteseknek ugyanis jó eséllyel új kibúvók után kellene nézniük. De ennyit még talán csak-csak kibírunk, nagy nehezen, nem?
Nevetséges és megmosolyogtató azzal az érvvel megérkezni a vitába, hogy a videobíróval sem küszöbölhető ki minden tévedés. Na és? A konyhai fertőtlenítőkre is az van írva, hogy csak a kórokozók 99%-a ellen védenek – ettől még azért gondolom, kevesen tartják haszontalannak az alkalmazásukat.
Én így vagyok a videobíróval is. Használjuk, próbáljuk ki, értsük meg, találjuk meg a módját annak, hogy szervesen épüljön a játék szövetébe. Tudom, ez utóbbi nem könnyű feladat: a most látott gyermekbetegségek egy része épp ebből fakad. A futball különleges játék, hiszen eszenciáját a hosszas várakozás utáni gyors beteljesülés (azaz a minden más sporthoz képest elenyészően ritkának számító pontszerző akció, a gól) adja. Egy ilyen játék esetében szükségszerűen hatalmas amplitúdó mentén lengenek ki az érzelmek: de ugyan, érdemes ezért eldobni a sport alapját képező fair verseny, az igazságos végeredmény, és az egyenlő elbírálás magasztos elvét?
Aligha. Még akkor sem, ha pontosan tisztában vagyunk vele: utóbbiakat legjobb esetben is csak megközelíteni lehet, elérni sosem. De hogy ne is törekedjünk rá, hogy ne is használjuk ki a kezünkben lévő eszközöket, pusztán azért, mert cserébe fel kell adnunk valamit a saját kis jelentéktelen komfortzónánkból?
Na, ez lenne a futball igazi halála.