A Nap a leghatalmasabb égitest messze az égen, már-már isteni, kultikus „alakja” a csillagászatnak, a mitológiának és a vallásfilozófiának egyaránt. Szimbolikája szorosan összefügg a keletkezéssel, a szépséggel és a tudással; az egység és a tökéletesség megtestesítője, mely nélkül világunkat és életünket elképzelni sem tudnánk. Mindezek után mondhatni furcsa leírni, hogy az instabil mágneses tere következtében gyakori „rohamok” törnek rá, melynek révén bombázni kezdi a közeli világűrt plazmával és töltött részecskékkel.
Bár a bolygónkat körülvevő mágneses mező szerencsénkre védelmet nyújt nekünk (legalábbis nagyjából – körülbelül olyan hatékonysággal, mint egy gumióvszer), azért a rádiós kommunikációt, a radarok működését, az elektromos energiahálózatot és a navigációt így is alaposan megzavarhatja. Vagy akár súlyosabb következményei is lehetnek egy-egy napkitörésnek, ugyanis a koronakidobódás – amely az egyik legveszélyesebb velejárója – révén hatalmas tömegű, sebességű és hőmérsékletű plazmafelhőket lövell ki a világűrbe, és amikor egy ilyen telibe kapja a Földünket, akkor bizony a varázspajzsunk igen kevésnek bizonyul. Ez történt 1859-ben is, amikor a legnagyobb intenzitású mágneses vihart észleltük a Földön a történelem során:
összeomlottak a távírórendszerek szerte a világon, a szikrázó vezetékek miatt pedig hivatalok égtek le. Az úgynevezett sarki fényt – melyért szintén ezek a töltött részecskék a felelősek – pedig még a Karib-térségben is megcsodálhatták.
Legutóbb 1989-ben tapasztalhattuk meg testközelből a napkitörés erejét: az ekkor történt koronakidobódás miatt 9 órán át maradt áram nélkül közel 6 millió ember Kanada Québec tartományában. 2012-ben pedig még az 1859-es napkitörésnél is erősebbet észleltek a NASA műholdjai, szerencsénkre az óriási sebességgel száguldó plazmafelhők épphogy elkerülték a Földet. (Egyes tudósok szerint nem ússzuk meg, ha 9 nappal hamarabb történik az egész.)
Érezhetjük, hogy egy ilyen természeti jelenség a modern világunkban milyen félelmetes következményekkel járna.
– a 2012-es löket az elektromos hálózatban nélkülözhetetlen „gigatranszformátorainkat” évekre hazavágta volna, és a feltételezések szerint nagyjából 20-szor akkora anyagi kárt okozott volna, mint a Katrina-hurrikán 2005-ben. Így valamelyest érthető, hogy a NASA szeretné jobban, közelebbről is megismerni a naptevékenységeket.
A Nap látható fényének a nagy része a fotoszférából érkezik (ez lényegében a csillagfelszín), itt a hőmérséklet még barátságosnak mondható, szerény 5-6 ezer Kelvin körül mozog. A Napot körülvevő korona (egy „plazmaaura”) viszont furcsamód ezerszer olyan forró, mint a sokkal beljebb lévő csillagfelszín – ide még visszatérünk –, ugyanis az átlagos hőmérséklet 1 és 2 millió Kelvin között van, de akár a 20 millió K-t is elérheti. Mielőtt még feltennéd magadnak a kérdést, hogy mégis hogyan fordulhat meg egyáltalán bárki fejében az, hogy ilyen körülmények közé kézzel fogható struktúrát küldjön, leszögeznénk: a Solar Probe Plus űrszonda a Nap atmoszférájának a legkülső részébe, a helioszférába indulna, és ott még reális esélye lehetne a „túlélésre”, ugyanis mindössze 1600-1700 Kelvin uralkodik, no meg apróságok:
„Egy ilyen küldetés során nagyon fontos, hogy az űrszonda szerkezete, valamint műszerei is ellenálljanak a szélsőséges sugárzásnak, a nagy sebességű utazásnak, valamint a hatalmas hőmérsékletnek”
– mondta Seamus Tuohy, a Draper egyik igazgatója, amely cég az érzékelőket és a berendezést fejleszti a járműhöz.
A szerkezet a hatalmas hőmérséklettől és sugárzástól egy 2,7 méteres átmérőjű, szénszálas kompozit anyagból készült különleges pajzs védené meg, továbbá a járműt olyan csövekkel is felszerelik, amelyek a pajzson átjutó hőt az űrbe továbbítják, hogy az ne melegítse az érzékeny műszereket. Az űrszonda missziója 7 évig tartana: ezalatt mérné a sebességet, az erőt, a rengeteg ionizált részecskét és elektront pedig egy Faraday-pohárba „gyűjtenék”, és a tervek szerint választ kapnának arra a régi kérdésre is, hogy miért forróbb ezerszer a napkorona a csillagfelszínnél, valamint hogy a Nap közelében miért nem lehet érzékelni a napszél keletkezését, amely a bolygók között már hatalmas sebességgel áramlik.
A Faraday-pohár egy fémedény, amelyben elektromos töltéssel rendelkező részecskéket fognak be vákuumban – az ebből keletkező áramot ezután meg lehet mérni, majd azt is ki lehet okoskodni, hogy hány ion és elektron ütközik a pohárral.
„Amellett, hogy szeretnénk alapvető tudományos kérdésekre is választ kapni, a küldetésünk célja az, hogy pontosabban megértsük, milyen befolyással van az űridőjárás a modern kommunikációs rendszerünkre, a légi közlekedésre, illetve az energiahálózatunkra. A Solar Probe Plus segíthet megjósolni és kezelni ezeket a hatásokat, amelyek olykor veszélyt jelenthetnek a társadalmunkra” – mondta Justin C. Kasper, a Smithsonian Asztrofizikai Obszervatórium vezető kutatója.
Az űrszondát 2018 júliusában küldenék fel, és ez lehetne a történelem leggyorsabb ember alkotta objektuma, ugyanis szerény 720 000 kilométer per órás sebességet is elérhetne a küldetése során. Az űrszonda nagyjából 6 millió kilométerre lenne a fotoszférától, és csak sejteni tudjuk, hogy mire számíthatunk a Nap külső atmoszférájában. A legközelebb objektum, amely központi csillagunkat leginkább megközelítette, a Helios–2 űrszonda volt még 1976-ban, amely 44 millió kilométerre járt a csillagfelszíntől.
(forrás: Popular Mechanics, NASA, Phys.org)