M2–F1

A NASA M2–F1 kódjelű gépe az egyik legelső szárny nélküli repülő volt, ahol a szükséges felhajtóerőt maga a gép törzse produkálta. A nagyobb belső teret, ezáltal hatékonyabb helykihasználást biztosító "emelő test" technológia különösen hasznos lett volna űrrepülők tervezésekor, ám a különleges megoldás alacsony sebességnél annyira instabillá tette a gépet, hogy az egyik prototípus tesztelés közben lezuhant. Ez is közrejátszott abban, hogy az amerikaiak végül elkaszálták az ötletet.

NASA AD–1

Az 1979-ben épített gép a változó geometriájú szárnyakkal felszerelt repülők továbbfejlesztett változata volt, amelynek szárnyát hatvan fokkal lehetett elforgatni mindkét irányba. A megoldás a tesztek alapján hatékonynak bizonyult, ám teljesen elfordított szárnyakkal a gép megbízhatatlanná vált, így a NASA végül ezt a projektet is lelőtte.

Mil V–12

A huszonnyolc méter hosszú és négy és fél méter széles orosz monstrum a világ legnagyobb helikoptere, amely negyvenegy tonnás teherbíró képességével azóta is rekordernek számít. Összesen két darab épült belőle, amelyeket ballisztikus rakéták összetevőinek szállítására használtak, de miután a szovjetek 1974-ben kivonták a forgalomból az említett rakétákat, a hatalmas helikopterek is fölöslegessé váltak.

Avro VZ9 Avrocar

Az 1950-es évek Amerikájában tényleg voltak repülő csészealjak, csakhogy azok nem egy másik bolygóról zuhantak ide, hanem egy kanadai cég építette őket az amerikai hadseregnek. Az eredmény pontosan az lett, amire első ránézésre tippelnél: miközben az Avrocarnak a tervek szerint a hangsebesség háromszorosával kellett volna hasítania az eget három kilométer magasban, a gyakorlatban a Földtől mindössze egy méterre elemelkedni képes jármű alig 50 km/h-val tudott haladni, azt sem túl meggyőzően.

Antonov A–40

A repülő tankot a szovjetek építették 1942-ben, hogy a harckocsikat könnyebben tudják eljuttatni a csatamezőre. Az átalakított T–60-as tankkal végül egyetlen kísérleti repülést végeztek, amely meglepő módon nem végződött tragédiával: az A–40 minden probléma nélkül földet ért, igaz, csak azután, hogy az őt vontató Tupolev TB–3-as bombázónak el kellett eresztenie a vontatmányát, hogy elkerüljék a lezuhanást. Mivel a szovjeteknek abban az időben nem volt olyan gépe, amely a szükséges 160 km/h-val tudta volna vontatni az A–40-et, a projektet elvetették.

Lunar Landing Research Vehicle

Az Apollo-program részeként 1964-ben épített Lunar Landing Research Vehicle-nak kulcsszerepe volt az öt évvel későbbi holdra szállásban, ugyanis az asztronauták ezen a sugárhajtóművel felszerelt eszközön gyakorolták a landolást. Ennél már csak az lett volna lazább, ha Neil Armstrong tényleg egy ilyennel landol a Hold felszínén.

Super Guppy Turbine

A B377 SGT, avagy a repülő bálna megjelenésénél csak az a meglepőbb, hogy tényleg repül: az Aero Spaceline által épített gép 1980 óta szeli az eget rendületlenül, 1997 óta pedig a NASA használja túlméretes szállítmányok, elsősorban az űrállomás alkatrészeinek A-ból B pontba való eljuttatására.

SNECMA C450 Coléoptéré

Az ágyúból kilőtt ember repülőkre optimalizált megfelelője az 1959-ben épített C450, amely tulajdonképpen nem volt sokkal több egy turbó sugárhajtóműre illesztett pilótafülkénél. A gép az egyik legelső helyből felszálló repülőgép lehetett volna – pontosabban volt is, egészen addig, amíg a felszállás után meg nem próbálták vízszintesbe tenni. A lezuhanását követően nem építettek belőle többet.