Nagyon vártuk, nagyon féltünk tőle, de nagyon nem bírtuk letenni. Leteszteltük az év egyik legjobb akciójátékát!

Tegyük a szívünkre a kezünket, mindannyian lemondóan legyintettünk, amikor megláttuk az első képeket az utóbbi évek egyik legjobban várt játékáról. Napfény? Hawaii ing? Kopaszság? Koszos atléta? Brazília? Hát normális? Erős lett bennünk a gyanú, hogy a Rockstar fejlesztői egy Die Hard játékot készítettek volna, de rájöttek, a bullet time bizony mégiscsak a jó öreg Maxhez illik, így gyorsan hozzáraktak még néhány pályát, narrációt, és kész is lett a Max Payne 3. A harmadik epizód nagyon másnak tűnik, de elég egy picit belemerülni ahhoz, hogy rájöjjünk, rendőrünk még mindig a régi, csak épp máshová tette át a székhelyét, ahol hó nincs, napfény ellenben akkor is van, ha nem akarod.

A Max Payne 3 olyan gyönyörűen megírt forgatókönyvet pakol elénk, hogy az valami csoda. Mintha egy mozifilmet néznénk, erősen rendezői változatban, mondjuk úgy 8-10 órán keresztül. Max teljesen megcsömörlött a második rész óta, hobbijai közé tartozik a láncdohányzás és a lerészegedés, a kijózanodás fogalmával viszont nem ápol közeli barátságot. Egy részeg estén összefut régi ismerősével, Raul Passos-szal, aki személyi testőri állást ajánl neki Brazíliában. Egy nagyobb balhé után nem kérdés, hogy ott kell hagynia jelenlegi lakhelyét, New Jersey-t, a munka ezért kapóra is jön, de a napos oldalon sötétebb az élet, mint a havas New York-i utcákon.

Az eredeti noir hangulatnak egyáltalán nem tesz jót a napfény, de rövid játék után senkinek sem fog hiányozni a sötétség. Néhány pálya erejéig visszaköszön a régi világ, a havas utcák, a régi bőrkabát, az éjszaka, de csakis azért, hogy elmesélje, emberünk miért is kötött ki a csodálatos São Paulóban, ahol maximum azok élhetik a tehetősebbek fényűző életét, akik tragikusan tönkreteszik másokét. Brazíliában nagyobb akcióhősök parádéznak, nagyobb számban, nagyobbak a robbanások, nagyobbak a bűnök. Meg úgy egyébként is: minden nagyobb, hosszabb és vágatlanabb.

A grafikára nem lehet panasz, a mozgások, a karakterek gyönyörűek, olyan az egész, mintha egy interaktív filmet néznénk, durva látvánnyal, remek rendezéssel. Max hangja újra James McCaffrey lett, aki egyébként most színészi feladatokat is ellátott, motion capture-rel rögzítették a mozdulatait, majd húzták rá a megkopaszodott igazságosztó bőrére. Payne töretlenül narrálja a történéseket, és szerencsére még mindig fájdalomcsillapítókon él, a Rockstar nem akart behódolni a trendeknek (öngyógyulás néhány másodperc elteltével), így továbbra is kajtatni fogunk a gyógyszeres dobozok után, ha túl akarjuk élni.

A hangulat viszont itt-ott ijesztően más lett. Max brazil kalandja alatt akciófilmzene szól, egyszer-egyszer viszont felcsendül az első két epizód eredeti dala is (például amikor az egyik ajtó mellett belefutunk egy zongorába, főhősünk pedig elkezdi rajta játszani a dallamot, majd megjegyzi, hogy ez „élete filmzenéje”). Hogy tényleg minden 100%-osan filmszerű legyen, még egy saját tracket is kapott a játék, ez a Health Tears című száma, ami a végső, reptéri jelenet alatt boldogít minket, hogy aztán majd a stáblista alatt térjen vissza.

A bullet time továbbra is lélegzetelállító, ezúttal viszont olyan részeket is kapunk, ahol nem mi választjuk ki a sebességet, eleve lassítva folyik az akció, mintha valami John Woo filmet látnánk, ahol a főhős lassított felvételen lövi fejbe az ellent, egy látványos ugrás vagy zuhanás kellős közepette. Látszik, hogy az utolsó pillanatig minden aprólékosan ki lett találva, hogy nyálcsorgatva toljuk végig az egyébként emberes single player játékidőt, amivel néhol igencsak meg fogunk szenvedni, nem lesz elég csak lődözni a nagyvilágba, ha történetesen csak egy painkiller maradt a tarsolyunkban (vagy egy sem). Ha nem figyeljük a gyógyszeradagolást, és kilőnek minket, a játék esélyt ad a folytatásra, ekkor Maxnek fekete-fehér, lassított felvételen ki kell iktatnia valakit, majd ha ez a művelet megtörténik, automatikusan levonásra kerül tőlünk egy doboznyi painkiller, és a földön feküdve folytathatjuk tovább a katonák irtását. Ez néhol bajossá válik, hiszen ebben az üzemmódban Max nem képes újratölteni a fegyverét (gyakorlatilag a földre zuhan), így ha kiürül a tár, akkor gyorsan megkapjuk a „dead” feliratot.

A Max Payne 3-nak egyetlen idegesítő, és nem megmagyarázott pontja viszont akad. Az eddigi két eresztésben képregény formában láttuk az összekötő videókat, ezúttal viszont rendes filmeket látunk, amelyek valami meg nem magyarázott oknál fogva (talán hogy érzékeltessék, főhősünk bizony folyamatosan be van rúgva, mint az albán kőműves) túl vannak effektezve, a képregényes feelinget a történések alá írt feliratokkal próbálják megteremteni – eléggé sikertelen módon. De a cikázó, elmosódó videók csak egy darabig lesznek idegesítőek, hamar hozzájuk szokunk, és mivel a játék engine-jével készültek, nincs sem átmenet, sem töltés azok vége és a játékunk kezdete előtt, egyszerűen a mozi végén a hátunk mögé kerül a kamera, és már nyomhatjuk is a triggert, na meg a bullet time-ot.

A Max Payne 3 tehát igazi klasszikus lett. Olyan irányváltás, amire senki sem számított, a hangulati elemek szinte teljes eltörlésével is rá lehet ismerni, melyik játék folytatásával van dolgunk, a grafika néhol tényleg hihetetlen (az irodai lövöldözés repülő papírkötegeitől és üvegszilánkjaitól lepetéztünk), a zene illik az új irányhoz, a történetet bármelyik hollywoodi blockbuster megirigyelhetné, szóval aki fanyalgott a képek láttán, az is adjon egy esélyt Maxnek. Nagyon megérdemli.

Több játék is érdekel? Akkor olvass róluk a Playeren!

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

Összedőlt egy 2,5 kilométeres baltimore-i híd, miután nekiment egy konténerszállító hajó

A középkategória csúcsa – kipróbáltuk a Redmi Note 13 Pro+ 5G-t

További cikkeink a témában
Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?
Hirdetés