Ötven évvel ezelőtt mutatta be azt a sportos szedánt az Alfa Romeo, amely a fejlett technikájával, a minimalista stílusával és a vezetési élményével is etalonnak számított, és amely a márka legendás Formula–1-es autójáról kapta a nevét: az Alfettát.
A hatvanas évek végén az Alfa Romeónál azon dolgoztak, hogy a Giulia sikerét egy kategóriával feljebb is megismételjék. Az egyszerűen csak 1750-esnek nevezett modell utódjának, egy új felső-középkategóriás szedánnak minden téren jobbnak kellett lennie az elődjénél, amit innovatív műszaki megoldások egész sorával érték el. Nem utolsósorban pedig tágasnak és kényelmesnek is kellett lennie, ugyanis ezt igényelték a vevők.
A hetvenes évek elején éppen változóban volt az autók formája, az előző évtized áramvonalas, ívelt formáit kezdték felváltani a letisztult, geometrikus vonalak, a markáns idomok. A formatervezők ugyanakkor bátrabban döntötték meg a szélvédőoszlopokat, aminek nemcsak a karakteresebb megjelenés, hanem a jobb aerodinamika lett az eredménye.
Az új Alfa Romeo a minimalista dizájnjával ennek az irányzatnak az egyik első képviselője lett.
Az új modell műszaki tartalma tele volt innovatív megoldásokkal. Az 1750-es négyhengeres, két vezérműtengelyes motorját továbbfejlesztették, a sebességváltót a kuplunggal együtt hátulra építették be, ahol a De Dion felfüggesztés kapott helyet. Az első kerekekhez torziós rugós felfüggesztés került, míg a hátsó féktárcsákat nem a kerekekhez, hanem a differenciálmű kihajtására szerelték, ezzel csökkentve a rugózatlan tömeget.
Az újdonság mindennek köszönhetően tökéletes 50-50 százalékos súlyelosztással rendelkezett. A transaxle felépítés és a De Dion hátsó felfüggesztés kombinációját az Alfa Romeo korábban csak a versenyautókon használta, például azon a két Formula–1-es autón, a 158-ason és 159-esen, amivel Farina és Fangio világbajnoki címet nyertek 1950-ben és ’51-ben.
Az új Alfa Romeo a világbajnok F1-es autó után kapta meg végül az Alfetta nevet.
Az Alfetta a végső formáját annak köszönheti, hogy a kisebb Alfasuddal együtt fejlesztették.
Az utóbbi feladatát az osztrák Rudolf Hruska kapta, aki úgy alakította ki a kompakt Alfasud csomagterét, hogy négy közepes bőrönd elférjen benne. 1969-ben, amikor az Alfa Romeo vezetőségének megmutatták a két modell prototípusát, kiderült, hogy az Alfettának kisebb lett a csomagtartója, ezért át kellett tervezni, hogy abban is elférjenek Hruska bőröndjei.
A nagyobb csomagtartóhoz meg kellett emelni az Alfetta farát, ami lejtősebb hátsó szélvédőt eredményezett, ezzel karakteresebb és áramvonalasabb is lett az autó. A bemutatóját az 1971-es torinói autószalonra tervezték, de inkább elhalasztották, hogy ne vegye el a reflektorfényt az Alfasud elől. A premiert végül 1972. májusban tartották meg Trieszt közelében, ami után a sajtó elismerően írt az Alfetta innovatív dizájnjáról és technikájáról.
Spider helyett
Az Alfetta alapjára épült a Pininfarina által tervezett Spider-Coupé koncepció, amit 1972-ben a torinói autószalonon lepleztek le. Az ék alakú karosszéria érdekessége a kivehető targatető mellett a fekete lökhárítója volt, amit már a hetvenes évek szigorúbb biztonsági előírásainak megfelelve készítettek. 1975-ben mutatták be a továbbgondolt változatát Eagle néven, de ez sem került gyártásba, az Alfa Romeo inkább a Duettót frissítette fel.
1972-ben az 1,8 literes, 122 lóerős benzinmotorral került gyártásba az Alfetta, majd három évvel később érkezett meg az 1,6 literes, 109 lóerős belépőmodell, amit a dupla helyett szimpla fényszórós orráról lehetett felismerni.
1977-ben jelent meg a kétliteres motorral szerelt csúcsváltozat, az Alfetta 2000,
ami már a nyolcvanas évek stílusát idéző szögletes fényszórókat és műanyag betétes lökhárítókat kapott, a teljesítményét egy évvel később növelték 130 lóerőre.
Bár a ’77-ig gyártott Giulia kapott elsőként dízelmotort az Alfa Romeónál, a márka első turbódízel autója mégis az Alfetta lett,
amit 1979-ben a ferrarai VM Motori által szállított kétliteres, négyhengeres motorral szereltek. A 82 lóerős teljesítménye ma már szerénynek hangzik, de akkoriban a 160 km/órás végsebességével elismerést váltott ki. A száz kilogrammal nehezebb motor azonban rontott a tökéletes súlyelosztáson.
1983-ban ismét igazítottak az Alfetta dizájnján, a legnagyobb újdonságnak azonban a dupla kerek fényszórós Quadrifoglio Oro változat számított, amit kétliteres motorral és elektronikus befecskendezéssel szereltek. Az elektronika a belső térben is nagyobb szerepet kapott, megjelent a motorosan állítható ülés, a műszerfalra fedélzeti számítógép és checklámpák kerültek. A kétliteres dízel helyét a 2,4 literes, 95 lóerős motor vette át.
40 éve hengerlekapcsolás
Az autóelektronika rohamos fejlődésnek indult, és az Alfa Romeo innovatív megoldásokkal kísérletező mérnökei az elektronikus motorvezérlés fejlesztésén dolgoztak a genovai egyetemmel közösen. A motor hatásfokának növelésére és a fogyasztás csökkentésére dolgozták ki a részterhelésen működő hengerlekapcsolást, amit 1981-ben milánói taxikon teszteltek, majd ’83-ban ezer kiválasztott vásárlónak adták el az ezzel szerelt Alfettákat.
A szedán után nem sokkal, 1974-ben jelent meg a Giugiaro által tervezett Alfetta GT,
ami ugyanazt a transaxle hajtásláncot kapta, és a kínálat változása is követte a lépcsőshátúét. GTV néven volt kapható a kétliteres motorral, de annál tovább is ment: a 150 lóerős kétezres modell az első nagy sorozatban gyártott turbós olasz autó lett, és az Alfa 6-ból származó 2,5 literes V6-os erőforrást is megkapta 160 lóerős teljesítménnyel.
Csak egy kombi készült
A szedán és a kupé mellett hivatalosan nem gyártottak más karosszériaváltozatot, de egy példányban mégis megépült az Alfetta kombi. Az ötletét egy olasz autós újság főszerkesztője találta ki, aki egy Quadrifoglio Oro változatot küldött a Zagato műhelyébe. 1984-ben lettek kész a kombival, és mivel nem lett emlékezetes a formája, nem követték további példányok. Az autó állítólag még mindig az ötletgazda tulajdonában van.
Az Alfettát az olasz rendőrség és a Carabinieri is használta, ezért számtalan korabeli filmben láthattad egyenruhában. 1984-ben, több mint 475 ezer eladott példány után az Alfetta átadta a stafétát a Bertone által dizájnolt Alfa 90-nek. A hetvenes évek elején tehát egyszerre két autóval tette magasra a mércét az Alfa Romeo: a márka első fronthajtású modellje, az Alfasud, valamint a transaxle felépítésű Alfetta is alapjában véve határozta meg a márka új korszakát.
Ez is érdekelhet: