A Mercedes éppen negyven éve, 1982-ben lépett be a középkategóriába, és a Baby Benznek hívott újdonság sikerét az adta, hogy még többek számára tette elérhetővé a stuttgarti márkát.
Új korszakot nyitott a Mercedes történetében a 190-es, hiszen a kompakt méretű szedán szélesebb vevőközönség előtt tárta ki a márka kapuját, és egyben elindította a gyártó terjeszkedését, amihez minden addiginál szélesebb termékpaletta párosult. A Mercedes neve ugyanis a nyolcvanas évekig egyet jelentett a drágán kínált, konzervatív stílusú luxusautókkal, de a W201-es széria megjelenésével minden megváltozott.
A kompakt modell fejlesztése a hetvenes évek közepén kezdődött. Az 1973-ban kitört olajválság hatására a Mercedes komolyan fontolóra vette, hogy lefelé bővítené a kínálatát egy gazdaságosabb típussal. Az ötlet nem volt teljesen új, hiszen már
a korábbi évtizedekben is kísérleteztek kisebb modellekkel, de a legtöbb megmaradt prototípusnak.
A 190-eshez koncepciójában legközelebbi autónak talán a második világháború előtti 170-es számított.
A nyolcvanas években a 190-es a Mercedes válasza volt olyan riválisokra, mint az Audi 80-as és a BMW 3-as sorozata. 1982 novemberében mutatkozott be a sajtónak, és óriási szenzációnak számított. A még több vásárló számára elérhető Mercedes ötlete sikeresnek bizonyult, hiszen a nagyobb modellek eleganciáját és megbízhatóságát örökölte, egyben mércét állított a kategóriájában, ezzel rövid időn belül státuszszimbólummá vált.
Olasz dizájnertől
Az új modell ugyan hivatalosan a középkategóriába tartozott, de a Mercedes többi limuzinjánál kompaktabb volt, ezért kapta meg rövidesen a Baby Benz nevet. A kortalan stílusát a márka újonnan kinevezett vezető dizájnere, Bruno Sacco és csapata álmodta meg. Az olasz formatervező 1958-ban csatlakozott a Mercedeshez, majd 1975-ben lett vezető dizájner, egy évvel azelőtt, hogy hozzáfogtak a W201-es széria tervezéséhez.
Bruno Sacco nevéhez olyan ikonikus modellek formája fűződik, mint az S-osztály W126-os szériája, vagy az E-osztály előzetesének tekinthető W124-es. Sokak szerint a legjobb munkája az R129-es SL roadster volt,
az áramvonalas és kifinomult formája az új 190-est is időtlen remekművé tette.
Sacco jegyezte még a négy kereklámpás stílust bevezető W210-est, és miután az egész életét a Mercedesnek szentelte, 1999-ben vonult nyugdíjba.
Mai szemmel már klasszikusnak mondható, de a maga korában nagyon is progresszívnek számított a 190-es, amit a riválisokkal ellentétben kizárólag négyajtós szedán karosszériával kínáltak. A nagyobb modellek gazdag krómozását minimálisra csökkentették rajta, természetesen a jellegzetes hűtőmaszk megtartása mellett. A korábban szintén krómozott lökhárítók, visszapillantó tükrök és a kilincsek például stilizáltabbak lettek, és már műanyagból készültek.
Igazi Mercedes lett
A gondosan formatervezett karosszéria 0,34-es légellenállási együtthatóval büszkélkedett, a bemutatásakor a Mercedes legáramvonalasabb limuzinja lett. A technikája is előremutató, például a gyűrődőzónával ellátott biztonsági utascellájához nagyszilárdságú acélt használtak, a rozsda elkerülése érdekében pedig horganyzott fémlemezből készültek a karosszériaelemek, még ha nem is voltak olyan vastagok, mint a korábbi Mercedeseken.
A felépítését tekintve a hosszmotoros, hátsókerék-hajtású 190-es is tipikus Mercedesnek számított, de a Baby Benz egy fontos újdonságot is hozott a kategóriába, az ötlengőkaros multilink felfüggesztést, amely kényelmesre hangolt lengéscsillapítók mellett is fokozott stabilitást és meggyőző kényelmet garantált. A biztonsága is elsőrangú volt, a kategóriában elsőként kínálta a légzsákot, és a blokkolásgátló is elérhető volt hozzá.
A szívódízeltől a DTM-ig
A bemutatásakor a W201-es szériát háromféle kétliteres, négyhengeres motorral kínálták. A 190-ben karburátorral 90 lóerőre volt képes, a 190 E-ben befecskendezéssel 122 lóerőt teljesített, míg a 190 D-ben a dízelmotor kezdetben 72 lóerős volt. A következő évben érkezett meg a 2,3 literes, 136 lóerős négyhengeres, és az első soros hathengeres motor is, a 2,6 literes, 160 lóerővel. A nyolcvanas évek közepére a dízel 94, turbóval pedig már 126 lóerős lett.
A csúcsmodell mégsem a hathengeres modell volt, hanem egy igazi különlegesség, amit eredetileg a versenypályákra szántak.
A szélesített karosszériájáról és egyre nagyobb légterelő szárnyáról is felismerhető 190 E 2.3 és 2.5-16-ban a Cosworth által fejlesztett motor dolgozott 185 és 204 lóerővel, majd jöttek az Evolution változatok 204 és 235 lóerővel. Az utóbbiból épített versenyautóval Klaus Ludwig nyerte meg a DTM bajnoki címét 1992-ben.
A 190-es életében is eljött a modellfrissítés ideje, 1988-ban finomítottak a szedán stílusán, és olyan panelek kerültek az ajtók alsó részére, mint a W126-os és W124-es frissítésével 1985-ben és ’89-ben. A karburátoros alapmotornak végképp búcsút intettek, az új 1,8 literes alapmotor 109 lóerőt adott le, a sebességváltó minden esetben ötfokozatú lett, míg a szériafelszereltséget szervokormánnyal és blokkolásgátlóval bővítették.
Elektromos autóként is
A kilencvenes évek elején teljesen elektromos hajtású prototípust is épített a 190-esből a Mercedes. A két hátsó kerekéhez külön elektromotort szereltek, és bár a 44 lóerős teljesítménye elmaradt a benzines modellétől, de az ötfokozatú váltóval képes volt elérni a 180 km/órás sebességet. A nátrium-nikkel-klorid akkumulátorral csak 200 kilogrammal nyomott többet, és egy feltöltéssel 110 kilométer körül alakult a hatótávja, de sorozatgyártásba nem került.
A W201-es széria sikerét mutatja, hogy több mint egy évtizeden át, 1993-ig gyártották, amikor már C-osztályként mutatkozott be az utódja, a W202-es. A Baby Benz végül a Mercedes egyik legsikeresebb modellje lett, csaknem 1,9 millió példányt gyártottak belőle, az utódjaival együtt pedig negyven év alatt már 10 millió felett jár a méretosztályában eladott autók száma. Nagyon is jól tette tehát a Mercedes, hogy a luxusautók után benyitott a középkategóriába.
Ez is érdekelhet: