Majdnem vettünk egy kétütemű Trabant limuzint! Ki is próbáltuk! Aztán úgy döntöttünk, hogy valószínűleg mégsem veszünk ilyet, egyáltalán, soha.
Az emberek eleve fura dolgokat szoktak művelni az úgynevezett életközépi válság időszakában, de ez az állapot a két éve tartó karanténhatással súlyosbítva végképp bármit előidézhet! Az én kedves feleségem például pár hónapja egyre határozottabban kezdte állítani, hogy szüksége van egy Trabantra. Egyrészt mert az olyan cuki, másrészt meg négykerekű nyugdíjalapnak. A Trabant már most sem olcsó dolog, húsz-huszonöt év múlva pedig biztosan még többet fognak érni a fennmaradt példányok.
Én soha nem voltam nagy Trabant-fan, de nem igazán volt jogalapom ellenkezni ezzel az őrülettel. Tavaly ugyanis engem szállt meg a démoni lelkesedés, ezért vettem egy 1974-es traktort, amire legalább akkora szükség volt a ház körül, mint egy Trabantra lenne. Ráadásul, ha már porfogó kell a garázsba, a Trabant tényleg kimondottan okos választás. Alig bonyolultabb szerkezet, mint mondjuk egy gereblye, tehát ha letámasztjuk egy melléképület sarkába, minimális állagmegóvás mellett is pont olyan használható eszköz lesz sok év múlva is, mint egy kerti szerszám. Szóval összecsaptam a sarkam: igenis, értettem! És elkezdtem Trabantokat nézni mindenfelé.
Sajnos a befektetési célú Trabant-vásárlás aranykorának már vége. Nem lehet már százezerért Trabantot venni. Pontosabban lehet, de mire egy ilyen kertvégi tyúkól kategóriájú példányból tényleg értékes veteránautó veteránTrabant lesz, pontosan ugyanúgy egy-másfél millió forint körül jár az ember, mintha eleve egy egy-másfél milliós, ennyiért egyébként még a jól restaurált Trabik között is olcsón kínált szép, csilivili darabot vett volna.
Félmillióval, esetleg valamivel többel a zsebben ma már valószínűleg nem lehet olyan Trabantot venni, aminek van érvényes forgalmi engedélye, nincs lehangolóan elhasznált állapotban, típustisztaság tekintetében OT-képes vagy legalábbis benne van az OT-s állapotra hozás lehetősége és nem szorul az eddigi felújítási munkákon túl még további hosszas kozmetikai és/vagy szerkezeti kezelésekre, mire azt lehetne rá mondani, hogy készen van. Ami ilyen, az tényleg millióról indul.
Két lehetséges kompromisszum azért talán még létezik a nagyon elszánt olcsón Trabantozni vágyók számára. Az egyik a négyütemű Trabik világa. Ezek az autók nemcsak kevésbé büdösek és sokkal gyorsabbak, mint a kétütemű „igazi” Trabantok, sokkal olcsóbbak is. Úgy tűnik, a veterános világ számára az 1989–90–91-ben legyártott 38 122 darab Volkswagen-motoros keletnémet-nyugatnémet hibrid megmaradt része sokkal kevésbé izgalmas, mint az '50-es évek technikájával felszerelt, keverékolajozású, résvezérléses kéthengeres eredeti hárommillió Trabi valamelyike.
A másik lehetőség a spórolásra, ha nem ragaszkodunk az elegáns, klasszikus limuzinformához. A kombikasztnis, tehát praktikus, sőt szerintem szebb formájú 601-esek lényegesen olcsóbbak a kétajtósnál. Ez is bizonyítja, hogy a veteránautózás mindenről inkább szól, mint az észszerűségről és a logikáról.
Kedves feleségem viszont szerencsére nem szánt egy-másfél milliót Trabantra. Ennyire nem súlyos az állapota. Próbáltam tehát nagyjából egy másfél méteres képátlójú OLED-tévé árából egy középutas alkalmi vételt találni a múzeumi kiállítási darabok és az átrohadt padlójú, szétfoszlott belsejű rémségek között. Néztem a hirdetéseket, riasztottam a trabantos ismerősöket, hogy szóljanak, ha tudnak valamit – és egyre tisztábban látszott, hogy a küldetés sikerére legfeljebb ötven százalék az esély. Vagy lesz valami, vagy nem. De inkább nem.
A még a nyáron kezdődött több hónapos online keresgélés után végül az új év első hetén került sor az első (és valószínűleg az utolsó) élő Trabant-szemlénkre. Régóta szemeztem már egy Fb-hirdetéssel, meg is kérdeztem az eladót korábban egy üzenetben, hogy nem akarja-e a hirdetett ár kétharmadáért ideadni a kocsit, de nem akarta. Időközben viszont beletörődtünk, hogy a Trabant drágább dolog, mint reméltük, ezért újra írtam az eladónak: egy száraz, nem túl hideg napon megnéznénk a kocsit, és ha tetszik, kis alkuval el is hozzuk.
Elmentünk, megnéztük, ki is próbáltuk, de úgy jöttünk haza, hogy most már nem akarunk Trabantot. (Mármint hogy nem csak én nem akarok, én eddig sem akartam.) Nem a kocsiban volt a hiba, bár ahogy nyílt a garázsajtó, már láttuk is, miért olcsóbb ez a Trabi, mint a többi. De ettől még a piaci viszonyok ismeretében a helyén lenne a marcali Trabi ára.
A tulajdonos abból a bizonyos tyúkól állapotból hozta vissza az életbe, részben profi segítséggel, részben viszont gondos, de mégiscsak otthoni barkácsmunkával. A teljesen kicserélt padlólemez és küszöbök, a rozsdamentes motortér, a gondosan rendberakott technika és a nem teljesen korhű módon, viszont minden valaha létezett gyári Trabinál igényesebben újrakárpitozott beltér bizonyára még nagy örömére fog szolgálni egy nálunk jobban elköteleződött rajongónak. A festés viszont nem sikerült jól.
A képeken nem érzékelhető, de az autó színe egy gyárilag sosem létezett hófehér, a fújás pedig sok helyen megfolyt vagy narancsos. Ezen persze lehetne segíteni és egy teljes átcsiszolás-újrafényítés azzal a legendás piszkosszürkével még nem is lenne extrém költségtétel az így is jutányos ár mellett. Ami miatt mégis visszarettentünk és a feleségem is kiszeretett a másik szerelméből, az valahogy a Trabant intézménye maga. Egyszerűen túl messze vagyunk ma már ettől a dologtól, és mint a próbaúton kiderült, egyikőnk se volt hozzá soha igazán közel.
Akinek nincsenek markánsan beégett gyerekkori hang-, illat- és persze vizuális emlékei a trabantos korszakból, illetve konkrétan a trabantozásból, ebben a 2022-es, posztgrétathunberges, elektromosmobilitásos, széndioxidcsökkentős, klímarettegős valóságban nagyon nehezen tud mit kezdeni a végtelenül egyszerű hengerekből leginkább csak enyhe pörkölésnyomokkal távozó gáznemű benzin-olaj keverék gomolygásával. Nyilván nehéz lenne a hárommillió legyártott példányból mára maradt talán egy százaléknyi még működő Trabantot kinevezni legfőbb bolygógyilkosnak, de a napelemekkel a háztetőnkön és az eltökéltséggel, hogy a következő autónk (nem veterán, hanem igazi, napi közlekedős autónk) már elektromos legyen, nagyon nehezen férne össze egy ennyire látványosan füstölgő tárgy a garázsban.
És menni se volt jó vele. A Trabantot még fénykorában is inkább tartotta autópótléknak, semmint igazi autónak a közvélemény, nekem pedig a próbakörön is az jött le, hogy ez nem egy veteránautó, hanem egy veteránautó-pótlék. Egy Trabant, na. Aki szereti, pontosan tudja, mire gondolok, és nem fog megsértődni miatta. Lassú, hangos, pattog, fura szaga van és egyszerre támolyog minden irányba. Én nem szeretem.
Most már a feleségem se szereti, hála az égnek. Majd nézünk helyette valami mást, kicsit több hengerrel, kicsit kevesebb füsttel. Valamit, ami ha nem is a Trabant utánozhatatlan módján cuki, de azért cuki. És ha már nem vagyunk a márkához kötve, valami olyat nézünk játékautónak, amihez személyes kötődésünk is van, és ami még gazdaságilag is csak az elején tart az elveteránosodásnak. (Tehát még viszonylag könnyen és olcsón hozzáférhető, de már most látszik, hogy nemsokára kultikus ritkaság lesz belőle.) Asszem, tudom is már, mi lesz az. Ha sikerült találni belőle egy megfelelő példányt, rögtön tudni fogjátok ti is!