Ugye milyen vicces egy SUV-ból kabriót csinálni? De ha lefordítjuk a viccet németre, minden humor eltűnik belőle.
A nyitható tetejű szabadidőautó az autóipar egyik legrövidebb zsákutcája. Nagy ritkán, tévedésből téved csak be ide egy-egy gyártó, csinálnak valamit, ami senkinek se kell, aztán szép csendesen kitolatnak és óvatosan, halkan elhúznak a helyszínről, mintha az egész vállalkozás meg se történt volna. A Nissan Murano CrossCabriolet (élt: 2011-2014) és a Range Rover Evoqe Convertible (2017-2019) után a VW is bekanyarodott ide véletlenül, és megcsinálta a T-Roc Cabriolet-t (2020-?).
A nyitott T-Roc feladata a VW stratégiájában a tervek szerint az lenne, hogy nyissa ki a VW-vásárlóközönség szemét a szabadidőautókra, növelje a márka SUV-jainak népszerűségét, emelje meg arányaikat az eladásokban. A gyártó azt szeretné, ha a klasszikus kategóriák után (amelyeket Európában az emberek hajlamosak egyenesen Polo-, Golf- vagy Passat-kategóriának is nevezni), az új idők legnépszerűbb műfajaiban, a kis és kompakt crossoverek kategóriájában is a VW lenne az etalon.
Első megközelítésre logikusnak is tűnhet, hogy a legdinamikusabban növekvő szegmensben egy olyan érzelemdús valamivel keltsenek feltűnést a piacon, mint egy kabrió. De aztán a megvalósításban az egész valahogy félrement, pontosabban pont, hogy nem ment félre.
A termékfejlesztési folyamat túlsó végén egy olyan autó jött ki a gyárkapun, amiben több lett a klasszikus Volkswagen, mint az érzelem. Paradox módon sokkal több, mint a tömegmodellnek szánt új Golfban vagy az ID.3-ban.
Mutatós órák, gombok az érintőképernyő mellett, alatt, sőt: rajta, tekerős villanykapcsoló, szürke, egyszerű, de tartósságot ígérő üléskárpit;
olyan dolgok ezek, amiket egyre ritkábban találunk meg a divatosnak szánt új autókon. A T-Roc Cabriolet viszont alap-közeli változataiban egy régivágású, józan, masszív, kiváló ergonómiájú autó lett, ami tökéletesen mellőz mindent a legújabb idők divatjából. Felárért ugyan kapható bele digitális műszeregység is, de a mi tesztautónk műszerfala így néz ki:
Az ülései meg így:
Nem vagyok benne egészen biztos, hogy 2021-ben ilyen utastéri hangulatra vágyik, aki egy ritkaságszámba menő kabrió izgalmát keresi, minimum 10,4 milliós induló áron. De ha a Volkswagen tényleg úgy képzelte, hogy tömegek epedeznek egy józan, praktikus, jellegtelen, de jól használható kocsi után, aminek történetesen nyitható a teteje, akkor remekül dolgoztak a mérnökeik.
A T-Roc a hétköznapokban egy teljesen jó négykerekű közlekedési eszköz. Kényelmes, komfortos, kellően dinamikus a forgalomban. Jól vezethető, nem túl nehéz, kiszámíthatóan, biztonságosan viselkedik határhelyzetekben. A hétfokozatú DSG és a másfél literes turbómotor jól elvan együtt, a motor Euro 6-os kelletlensége nem zavaró, ha nem akarunk hirtelen megindulni vagy kiélezett tempóban szerpentinezni.
A fogyasztás könnyedén nyolc liter alatt tartható. A futómű rugózik, a kormány könnyű, az autó jól manőverezhető. Hátul is el lehet férni benne (igaz, csak két személy számára alakítottak itt ki üléseket), tágas a csomagtartója. Felhúzott tetővel csendes és jól tartja a meleget a téli hidegben is. A vezetéstámogatás, a fedélzeti elektronika képességei megfelelnek a kategória (mármint nem a SUV-kabrió meglehetősen néptelen kategóriája, hanem a kis SUV-kategória) átlagának.
Ez a fehér, ponyvás T-Roc lelkében, személyiségében semmivel sem több, mint egy VII-es Golf, ami kicsit magasabb, mint a többi és nyitható a teteje. Elég is ennyi, nem? Hiszen mi másra is vágyhat az ember egy kabrióban, pláne egy SUV-kabrióban, mint józan, kiszámítható, egykedvű hétköznapokra!