Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Csábítóan olcsónak tűnő hitelek, tömeges eladósodás, aztán feketeleves. Ismerős történet? Nemcsak Magyarországon volt "devizahitelezés", hanem ennek a megfelelője szinte pontról-pontra ugyanígy történt az USA-ban is... Folytatás.

Egy olyan szituáció alakult ki a piacon, amelyben mindenki azt hitte, hogy be van biztosítva. A boldog lakástulajdonos, akinek az ingatlana 10-20%-kal drágult évente, és ATM-nek használta a házát (minden évben refinanszírozott / új hitelt vett fel a meglévő mellé a megnövekedett ingatlanértéknek köszönhetően), úgy gondolta, hogy mivel úgyis nőnek az ingatlanárak, ő csak egyre gazdagabb lesz. Mi baj lehet? A bank, aki kötvényt csinált a kihelyezett lakáshitelből, úgy gondolta, hogy neki tényleg csak a pénzt kell számolnia és ontania magából a hiteleket, amelyeknek a nem-fizetési kockázatát gyakorlatilag már átruházta azokra a befektetőkre, akiknek eladta a jelzálogkötvényeket. Ezek a "befektetők" (valójában vigécek), akik szintén csak a tápláléklánc egy következő szintjét, de még nem a végfelhasználói szintjét alkották, úgy gondolták, hogy ez jó cucc, jól össze lehet csomagolni és eladni, nincs vele sok munka, dől a pénz. A nyugdíjpénztárak, alapkezelők, bankok és egyéb intézményi befektetők pedig, akik megvették a kötvénycsomagokból összecsomagolt befektetési alapok jegyeit, azért érezhették magukat biztonságban, mert biztosítást kötöttek az MBS-alapú befektetéseik esetleges nem-teljesítésére, a biztosítás pedig megfizethető volt. A biztosító, aki a biztosítást eladta a befektetőknek, azért érezhette magát biztonságban, mert (úgy) tudta, hogy ezek a biztosítások soha nem lesznek "aktiválva", nem lesz káresemény, hiszen rendszerszinten úgysem lesz probléma a jelzáloghitelekkel.

Úgy tűnhetett, minden oldalról le volt fedve a kockázat. A bankok, akik hiteleket értékpapírosítottak és értékesítettek, maguk is bevásároltak más bankok hasonló kötvényeiből. A jelzálog alapú kötvénybefektetéseket állampapír-kockázatúnak pozicionálták a piacon (azaz kockázatmentes befektetésnek adták el), de az államkötvényeknél magasabb hozammal. Az MBS-ek "körbeértek" a rendszerben, és a portfóliók folyamatosan felszívták őket a pénzbőségnek köszönhetően.

Mi pedig már tudjuk, hogy mi lett ennek a vége. A subprime lakásvásárló bemondott egy kamu jövedelmet, és kapott egy giga hitelt, az ingatlan értékének a 120%-ára, hogy be is tudja rendezni. Természetesen akkora házat vett, aminek a fele is elég lett volna bőven. Kapott egy alacsony ARM hitelkamatot; minél rövidebb kamatperiódusra kérte a hitelt, annál alacsonyabb kamattal kapta. Valameddig fizette, aztán amikor a kamatperiódus letelt, és a hitel hirtelen átárazódott, akkor megcsúszott a törlesztéssel. Sokan így jártak, tetőzött az ingatlanértékesítések tranzakciószáma, megállt az ingatlanárak növekedése.

A bankok kezdték látni, hogy a subprime hitelekkel gondok vannak, de a kötvényesítés egyelőre zavartalanul ment tovább. Korrekciónak, átmeneti megtorpanásnak vélték először. A kötvényeket összecsomagoló és értékesítő traderek ( "market maker-ek" és "pénzügyi mérnökök") látták a statisztikák alapján, hogy a jelzáloghitel-portfóliókkal, elsősorban a subprime ügyfelek hiteleivel gond van, de azért csak folytatták a csomagolást és adták tovább a fertőzött árut a tápláléklánc következő szintjére, az intézményi befektetőknek. Viszont ezek között a traderek között, akik csomagolták az MBS-eket, voltak dörzsöltebb, előrelátóbb (és gátlástalanabb) figurák, akik titokban elkezdték shortolni az MBS-eket, és elkezdtek nagyon sok biztosítást kötni azok nemteljesítésével szemben (amíg olcsó volt a biztosítás). Igen, elkezdték shortolni azt, amit saját maguk raktak össze, és amit eladtak a nyugdíjalapoknak, bankoknak, egymásnak stb., mint „kockázatmentes” befektetést (holott 2006 vége felé már sokan tudták, hogy nem kockázatmentes).

De egy idő után mindenki számára egyértelművé vált, hogy megtorpant a hitelgépezet. Ezt most nem akarom nagyon részletezni, ha valakit érdekel, keressen rá, hogy mi történt az olyan cégekkel, mint a Countrywide Financials (a legnagyobb subprime hitelező), a Bear Sterns (bef. bank), a Lehman Brothers (bef. bank), az AIG (biztosító) stb. (Érdemes megnézni a Margin Call című filmet, ami egy drámai pillanatfelvételbe sűríti azt a néhány hetet, amikor ezeknek a Wall Street-i arcoknak leesett a tantusz, hogy elkúrták.) A lényeg - kiderült, hogy majdnem mindenki (a pénzügyi szektorban) televásárolta magát olyan jelzálogkötvény alapú, vagy MBS-eket valamilyen formában tartalmazó befektetésekkel (például kötvényalapok), amelyek annyira össze vannak csomagolva és össze vannak keverve, hogy senki nem tudja megmondani, hogy melyik a "jó része" és melyik a "rossz része", azaz mindenki fertőzöttnek tekinthető.

Amikor ez tudatosult, éppen azok szabadultak meg először a fertőzött árutól, akik legyártották őket (már ha elég gyorsak voltak – nem mindegyiküknek sikerült), eladási lavinát indítva el. A napok alatt leolvadó jelzálogkötvény-árfolyamokat látva még voltak, akik vételi lehetőséget vélve belevásároltak az MBS-ekbe, de hamar kiderült, hogy ez egy igazán masszív leolvadás: nem egyszerűen zuhantak ezeknek a kötvényeknek az árfolyamai, hanem értelmezhetetlenné váltak az adott környezetben.

Kitört a pánik, a befektetői pénzkivonások és az összeomló származtatott befektetési pozíciók bedöntöttek néhány nagyon nagy pénzintézetet. Közben százával mentek csődbe a kis pici bankok is (az USA-ban nagyjából 7000 bank működött akkor), de a figyelem a nagyokra irányult, mert túl nagyok lettek, rendszerszintű kockázatot hordoztak. Az amerikai kormány tűzoltás jelleggel feltőkésített, illetve összevont néhány bankot, de amikor a Lehmant nem mentették meg, odáig fajult a dolog, hogy az egyik piaci szereplő, aki biztosításokat adott el korábban ezekre az MBS-ekre (nagyon sokat), azt mondta, hogy ha neki ezeket a biztosítási összegeket ki kell fizetnie, akkor az egyrészről a teljes összeomlást fogja jelenteni neki, másrészt ez sok más szereplőnek, a partnereinek is végzetes lehet. Ez a piaci szereplő az AIG volt, a legnagyobb amerikai biztosító, és akkor úgy álltak a dolgok, hogy a bedőlése láncreakció-szerűen megsemmisítheti a maradék bizalmat is a pénzpiacon - márpedig a pénzpiac nem más, mint számszerűsített bizalom. Ha nincs bizalom, nincs pénz sem. Az amerikai kormány ezért az adófizetők pénzéből kisegítette az AIG-t (MEGA bailout), az AIG kifizette a biztosítási összegeket a befektetőknek - azoknak a pénzintézeteknek, amelyek nem kis részben maguk is részt vettek a gépezet működtetésében.

A legszebb az egészben, amit nem lehet eléggé kihangsúlyozni: a pénzintézetek és a "pénzügyi szakemberek" semmivel sem voltak óvatosabbak, vagy gyanakvóbbak a befektetések értékelésénél, mint egy laikus ügyfél, sőt, mivel nekik a kockázatkezelés a szakmájuk, ezért az elbizakodottságuk még veszélyesebbé tette a viselkedésüket. Nekik ismerniük kell a kockázatokat, hiszen ők diplomás bankárok – gondolták róluk az ügyfelek, és gondolták ők saját magukról is.

Felmerülhet a gondolat: a különböző pénzügyi eszközök és tranzakciók technikai oldalát ugyan a bankárok jobban ismerték, mint az ügyfelek, és a rövidtávú nyereség elérésének a módjait is sokkal jobban tudták, de rendszer-szinten ugyanúgy nem látták át a dolgokat és ugyanúgy nem voltak képesek beárazni a kockázatokat, ahogyan egy átlagember sem. Akár az MBS-eknél, akár a hitelezésnél: a hype-olt, buborékszerű piacon az emberek kollektíven hülyék voltak. A magánszemélyek is, és a pénzintézetek is. Nagyjából 2008 végén a legnevesebb közgazdász-professzorok, a legnagyobb portfólió-kezelők, és a legelismertebb jegybankárok elmagyarázták az angol királynőnek - aki kíváncsi volt rá és rákérdezett -, hogy mitől lett ez a válság - ő pedig a végén állítólag csak annyit kérdezett: „ha mindenki ilyen okos, akkor hogy-hogy senki nem látta előre, hogy ez lesz?!”. Fején találta a szöget.

A bankárok / traderek / market makerek maguk is elhitték, hogy nem kockázatosak az MBS-ek. Mindenki árulta, és mindenki vett belőle. Volt azért köztük néhány keselyű, aki túljárt a többiek eszén, időben elkezdte shortolni az MBS-eket, és időben elkezdte felhalmozni a biztosításokat (amíg azokat olcsón meg lehetett venni). Nos, ők kaszáltak. De rendszerszinten a pénzintézetek hatalmasat buktak. A számlát viszont benyújtották az államnak. Amikor értelmezhetetlenné, árazhatatlanná vált az MBS-eknek az „értéke”, aktiválódtak a biztosítások (CDS-ek), ezeket valakinek ki kellett fizetni. Mert ha nem fizetik ki a legnagyobb pénzintézetek veszteségeit, a legnagyobb pénzintézetek bedőlnek (aminek tényleg lettek, lehettek volna olyan következményei, amik nem hasonlíthatóak semmihez az elmúlt 60 évben az USA-ban, illetve az EU-ban).

Persze az adósság nem vész el, csak átvállalják. Legjobb esetben is időt nyertünk, a probléma nem oldódott meg. Az amerikai kormány akkora pénzeket fizetett ki a bankszektor megmentésére, amekkora pénzek csak háborúk költségvetéséhez mérhetők, illetve amekkora pénzekkel akár egy megújuló energiákon és hulladék-újrahasznosításon alapuló új „ipari forradalmat” is beindíthatott volna. Kérdés, hogy érdemes volt-e megmenteni ezt a pénzügyi rendszert. Nem lehetséges-e, hogy ennek a romjain egy új és jobb pénzügyi rendszert lehetett volna építeni akár már mostanra. (Sajnos az adósságok lenullázása egyben a megtakarítások lenullázását is jelentené, ezért kényes és komplikált.)

Állítólag az volt ebből a tanulság, hogy a piacok nem törekszenek maguktól egyensúlyra, ezért nagyon szigorú kontroll alatt kell tartani őket. De ez csak félig igaz. A szabályozás valóban fontos (lett volna; nem most, hanem akkor, amikor pörgött a piac, és ész nélkül ment a hitelezés), de azt azért vegyük észre, hogy a spirál nem magától indult be a piacon, a lufit a kamatcsökkentéssel egy "piac felett álló" - a szabályozási környezetet alakítani képes - erő kezdte el pumpálni. (Illetve teremtett huzamos időre olyan feltételeket, amelyek szteroidként hatottak a piacra.)

A történetnek nincs vége: 2010 nyarán újabb sokk érte Amerikát. Kiderült, hogy az erőltetett tempójú, tömegesen kezelt végrehajtásoknak és kilakoltatásoknak egy nagyon jelentős részét (több százezer végrehajtásról van szó) jogtalanul folytatták le a bankok. A kilakoltatott emberek ugyan valóban nem fizették a hiteleiket, de a bankok a nagy sietségben elhanyagolták a papírmunkát, és az utolsó pillanatban a hiányzó dokumentációt egyszerűen legyártották. Naponta 30.000 aláírást produkáló emberrel ("robo-signers"). Azaz a bankok hamis aláírásokkal ellátott hamis dokumentáció alapján folytatták le a végrehajtási eljárásokat. De más jogi problémák is felmerültek. A nagy kaotikus értékpapírosításban és kötvény-gyártásban annyira összekeveredett, hogy melyik követelés kit illet meg - hiszen a bankok eladták, kiírták a mérlegükből a kockázatot –, hogy voltak ügyfelek, akiktől több pénzintézet is követelte ugyanazt a hiteltartozást...

Player Autószalon

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.