Tinder-szüzeknek mondom, miről van szó. Ez egy randizós alkalmazás, aminek az a lényege, hogy vastag sugárban ömlenek rád képek lányokról/fiúkról, te pedig jobbra húzod azokat a képeket, melyek tetszenek és balra azokat, amelyek nem. Ha olyasvalakinek a képét húzod jobbra, aki a te képeddel tette ugyanezt - azaz te is tetszettél neki -, akkor öröm van, mert a Tinder párba rak titeket és megírhatod az illetőnek, hogy „helósziamizu”. (Ha fekete öves szeretnél lenni, itt kikupálhatod magad.) Pofonegyszerű, ugye?

Épp ezért zseniális az ötlet. Nagyjából pont így működik az ismerkedés egy zsúfolt bárban; bemész, próbálsz jó benyomást tenni mindenkire, rendelsz valami lassan kortyolható löttyöt, aztán megpróbálsz egy olyan sorstárssal interakcióba bocsátkozni, akivel kölcsönös a szimpátia. Itt annyi a különbség, hogy senki nem fog elküldeni, amiért az este folyamán már két csajnál is bepróbálkoztál, és másik helyre sem kell átrongyolnod, ha nem jön be a felhozatal.

Aktív párkeresőknek épp ezért erősen ajánlott az alkalmazás letöltése. Ekkora merítéssel maximum csak akkor találnád szembe magad, ha minden nap egy órácskára kiülnél a Deákra napozni.

"Majd azt mondjuk, hogy az IKEA-ban találkoztunk..."

Ha a Tinder osztogatna „veterán” plecsnit, már tutira kipattintottam volna. Bár az önéletrajzomba nem írnám bele, azért a pofám sem ég emiatt. Szerencsére már jó ideje nem ciki, ha valaki használ egy ilyen alkalmazást, ezért nem is fogom túlmagyarázni, miért fogtam bele anno. Egyszerűen úgy voltam vele, hogy kinyitom ezt az ajtót is, hátha épp ezen lép majd be az a valaki, akinek kell.

Hiszen mindenki az Igazira vágyik, és ebből még akkor sem vagyok hajlandó engedni, ha ezért lincspartit szervez nekem a Magyar Cinikusok Szövetsége. Szerintem teljesen mindegy, kiről beszélünk; naponta más partnert az ágyába cipelő aranyifjú, notórius hímsoviniszta/feminista, „ennél faszább életem már nem is lehetne”-szingli, mindegyik ugyanazt szeretné: megtalálni a nagy Ő-t.

A nagy Ő keresése pedig nem egyszerű. A randizás egy ideig persze tök poén – főleg, ha közben beesik egy-két olyan találkozó, ami másnap reggel ér véget –, de egy idő után az ember elkezd türelmetlenné válni. Ilyenkor két dolgot tehetsz: megrázod magad és egy mély kilégzéssel együtt elengeded a dolgot, vagy a másik, kevésbé üdvözítő verzió: rágörcsölsz. A Tinder nem engedi az előbbit. Ha rácsúsztál, nehezen szállsz ki. És itt kezdődnek a bajok.

Nem lehetsz szerelmes egy fényképbe

Elcsépelt aranyigazság, hogy a társkereső oldalak személytelenek, a Tinder pedig még ezeknél is személytelenebb. Normális bemutatkozást csak elvétve olvashatsz (na ja, én sem eresztettem bő lére), hiszen itt nem is ez a lényeg. Itt a kép a lényeg, ezzel pedig van egy kis bökkenő: ami igazán fontos, és amit egy személyes találkozón öt perc alatt levágnál a másikról – mint például személyiség, kisugárzás, intellektus –, arról nem lehet fényképet készíteni. Ennek egyenes következménye, hogy a Tinder hazudik. Nem hazudik többet, mint a Facebook vagy az Instagram, de ez is épp elég.

Észrevetted már, hogy a közösségi oldalakon a legtöbb ismerősöd sokkal izgalmasabb életet él, mint te? (Miközben valószínűleg ő ugyanezt gondolja rólad.) Az ember igyekszik a szépet kommunikálni magáról, főleg, ha ugyanezt látja mindenki mástól is. Ha olyan lenne az életünk, mint amilyennek az Instagramon mutatjuk, kizárólag étteremben vacsoráznánk, teljes sminkben ülnénk reggel a vécére, és meg sem innánk egy olyan csésze kávét, melynek a habjába nem rajzolt karácsonyfát egy képzett barista. A Tinderen ugyanez van. Nem leplezheted le magad hétköznapisággal, hiszen itt senki nem hétköznapi, aki pedig mégis az, azt könyörtelenül balra húzzák.

„Ha csak egy sziára vagy mizura futja, akkor inkább ne is húzz jobbra!”

A Tinderen a hazugságok felerősítik egymást, és erre érzékletes példa a fenti felszólítás, amit az egyik párom írt ki az adatlapjára. Ezen ne múljon – gondoltam, és már az első üzenetben olyan egyszemélyes show-t toltam neki, mint egy gyakorló stand-up komikus, amire a következő választ kaptam: semmi, zéró, piros masnis lópikula.

Azt is elmondom, miért futsz bele állandóan ilyenekbe a Tinderen. Azért, mert ha elég sokáig használod, észreveszed magadon, hogy az ingerküszöböd néhány hónap után elkezdi átszakítani a plafont. Még szép, hiszen egymás után ömlenek rád a képek, melyeken mindenki megpróbálja magát a kibertér legjobb partijának hazudni. Pont ezt teszed te is.

Először akkor gondolkoztam el ezen, amikor megjelent előttem egy mosolygós, kedves arcú lány képe, korrekt bemutatkozással, melyben jelezte, hogy komoly kapcsolatot keres, és én véletlenül reflexből balra küldtem. A látóidegeim még nem tették túl magukat azon a képen, melyet előtte lájkoltam, és melyen egy Jennifer Lopezbe oltott Jessica Alba csücsörített a tükör előtt a mellein majd’ szétpattanó kisestélyiben. Felszínes lennék? Zokszó nélkül bekajálom a nagy hazugságot, hogy a virtuális térben minden és mindenki tökéletes, és már észre sem veszem azt, aki elfelejt hazudni? Olyan lettem, mint az a csaj, akinek nem elég a szia?

Kicsit túltoltam

Egy év elteltével már úgy kukáztam a passzív párjaimat, ahogy a telefonom törli szabályos időközönként a nem használt fájlokat. Volt, akinek nem is írtam és olyan is volt, aki nekem nem válaszolt, de mindkét verzióra volt megoldás, és ezt a megoldást szétválásnak hívják.

Nem ír vissza egy óra alatt? Szétválás! Nem kérdez vissza? Szétválás! Nem akar átmenni Facebookra? Szétválás! Nem is a közelemben él? Szétválás! Macskával alszik? Szétválás, de most azonnal! Miért kötnék kompromisszumot, amikor úgyis jön hamarosan a következő meccs, aki talán kicsit még szebb, még okosabb, még ígéretesebb lesz, mint az előző. Ez a Tinder egyik legveszélyesebb trükkje: elhiteti veled, hogy a kompromisszum szükségtelen. Innen már nem volt messze az utolsó stádium, amikor is anélkül csatlakoztam a Magyar Cinikusok Szövetségéhez, hogy ezt észrevettem volna. Ekkor már így űztem az ipart:

"Ezt jobbra, ezt balra, ezt is balra... na, ezt jobbra, de nagyon gyorsan, mert jön a metró!"

Mire eljutottam idáig, már azt sem vettem volna észre, ha egy valóban különleges lány jön szembe. Ebben a dinamizmusban már nem csak a Tinder-hazugság dolgozik, de bejátszik a túl nagy merítés és a turbóüzem átka: mindenki csereszavatos, épp ezért senki nem lehet eléggé érdekes. Egy kortárs Csehov-parafrázisban pontosan így élne romantikus életet az információs társadalom csinovnyikja. Amikor ráébredtem erre, éppen a mobiltelefonom kijelzőjébe temetkezve zötykölődtem valahol, egy tucatnyi hasonlóan bezombult utastársam mellett.

Ez az egész szituáció baromi modern, épp ezért rohadtul nyugtalanító

Mondhatjuk, hogy a Tindert semmiért nem lehet hibáztatni, hiszen ez csak egy platform, amit lehet okosan és lehet hülyén használni, és valahol ez így is van. Mégis, az alkalmazás mögött munkálkodó elv a fogyasztói társadalom legfélelmetesebb bugyraiban született. Ott, ahol már párt keresni is csak úgy érdemes, hogy a lehető legnagyobb bázisból indítod a szűrést, minél gyorsabban, minél hatékonyabban, „az idő pénz”-elvet messzemenőkig szem előtt tartva.

Kijózanító felismerés, ami engem fél év után kólintott fejbe először, de nagyjából egy év elteltével ért utol igazán. Akkoriban történt, hogy hirtelen felindulásból töröltem az egész hóbelevancot, majd néhány hónapig hol fent volt az app a telefonomon, hol pedig nem annyira.

Végül aztán – egy unalmas, esős délutánon – úgy döntöttem, hogy mégis csak nyitva hagyom ezt az ajtót. Éppen csak meg kellett tanulnom a helyén kezelni.