Jó hírünk van: a Városligetben feltámadt a klasszikus velő
Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Ha Ferenc József tudta volna, hogy egyik kedvenc étele még közel 150 év után is trendi lesz, lehet teljesen máshogy alakult volna a történelem, de a jövőt még ő sem láthatta előre. A tányérhús ennek ellenére most új életre kapott, megannyi korabeli kedvenc mellett a Városliget Caféban, amely már 1895 óta várja a vendégeit.

Terepszemle

Az épületet több mint száz éve építették Francsek Imre tervei alapján, és alig pár hónapja vette kézbe a mostani tulajdonosi csoport, akiknek az érdekeltségei közé tartozik többek között a nyár egyik slágere, mindenki kedvenc tunkolója, a Szaft. Ez az étterem a hagyományokat és a modernséget ötvözi, így nem meglepő, ha a dizájnban megjelennek a Zsolnay-tányérok, a régi könyvek, a rusztikus asztalok.

Nekiindulunk

A hely egyik erőssége a táfelspicc (melynek nem szó szerinti fordítása a tányérhús!), de nem eszik olyan forrón a velős csontot, így előtte azért rápróbálunk egy fogastatárra, buggyantott fürjtojással. Ezt megelőzően azonban üdvözlőfalat érkezik: kétfajta házi kenyér, és egy elképesztően ízletes zöldfűszeres fűszervaj – szerencsére kevés, így fel sem merül, hogy ezzel lakjunk jól, pedig ha lenne egy veknivel, abból se maradna sok.

A fogas nagyon jól néz ki, egy kör alakú pirítóson apró kaviárcsöppek, majd egy másik egységen apróra vágott uborkán vár minket a szintén apróra vágott hal. A pincérünk Vendelin (alias Tibor, csak hát Szindbád, ugye), aki egyúttal padawanunk is a gasztronómiai múltban tett kalandozásunk során, megmutatja, hogy kell enni: a tojást kicsit szétnyomkodjuk, így kifolyik a sárgája, majd pedig ezt kell elkeverni a halon. Így teszünk.

Megoszlanak a vélemények arról, hogy a táfelspicc magyar vagy osztrák eredetű, annyi viszont biztos, hogy ezúttal mi ízig-vérig itthoni verzióját esszük, ráadásul olyat, ami egy hatalmas, 90 literes kondérban fél napon keresztül főtt. A táfelspiccet nem csak olyan hűbelebalázs módjára eszik, megvan ennek is a ceremóniája – mi most a levessel kezdünk, melyben van minden jó: zöldség (vöröshagyma, zeller, répa) valamint szürkemarha-alkatrészek (fartő, oldalas, nyelv, velős csont). Ebből első körben a lé a miénk, daragaluskával, és igény szerint tésztával. A húsleves elképesztő mélységeket rejt, ebből biztos, hogy senki sem fog otthagyni semmit, érződik rajta, hogy nem csak összecsapták a dolgot, hanem bőven hagytak időt az elkészülésre.

Valami jön

Ezen a ponton jelenik meg Bottyán István üzletvezető, és a kezünkbe nyom egy tömör, barna valamit, hogy Totyi fotóssal találjuk ki, mi az. Nos, miután öt percig kérdezz-felelekezünk, és úgy sem sikerül, elmondom: ez a valami egy hurut volt. Jó étvágyat. Na jó, a tréfát félretéve, a hurut egy régi örmény ételízesítő (legközelebb Erdélyben lehet ilyet szerezni), mely gyakorlatilag egy savanyított tejből készülő szárított, tömörített túró; nagyon érdekes szaggal, savanykás ízvilággal.

A második epizodista jelen esetben két szelet ropogós pirítós, a már fentebb említett kenyérből, fogpiszkálón diszkrét fokhagyma, és frissen a levesből egy erre dezignált csipesszel eltávolított velő. Nos, én idáig azt hittem, nem szeretem a csont ehető belsejét, de ezúttal ezt is cáfolom: ennek semmi különös, vagy oda nem illő íze nincs: hízelkedő, zsíros valami a velő, ami tökéletesen passzol a pirítóshoz, úgyhogy el is tüntetem mind az utolsó szálig.

A végére marad a királyi rész: a hús, melyből jelen esetben nekünk háromféle is jut. A tányérunkra került egy kevés oldalas (ő volt a legpuhább, legzsírosabb), mellé egy kevés ruganyos nyelv, és végül a kedvencem, a száraz hegyes fartő. Szerencsére a száraz is csak jelző, és nem is fogunk nagyon ezzel szembesülni, mivel kétfajta szósz gondoskodik a lubrikációról: az egyik spenótból, a másik pedig az időszaknak megfelelően szilvából – ez utóbbi lett az abszolút favorit az este folyamán. Mellé szalmaburgonyát kínálnak kosárka formában kisütve, valamint egy jófajta almás friss torma is érkezik mellé, így aki idáig még nem lakott jól, az ezzel a kavalkáddal tudja végképp megtalálni a számítását. Három az egyben, mi kell még, mindösszesen 2900 forintért.

Vadas is lesz

Mi persze szeretjük addig feszíteni a húrt, amíg lehet, így megpróbálunk egy jófajta vadast is. Amíg megérkezik, meglátogatjuk Dobosy József séfet a konyhában, aki szívesen mesél pár szót mindegyik fogásról, illetve megmutatja, honnan jönnek ezek az ételek.

Mire felértünk, az asztalunkon egy újabb költeményt találunk, ami nem más, mint napjaink slágere, egy szuvidolt ökörpofa, pirított szalvétagombóc (ami a nevével ellentétben egyáltalán nem szalvétából készül), hozzá pár ropogós zöldség, és az elmaradhatatlan vadasszósz. Ismét vallomással tartozom, a vadas sem tartozik a kedvenceim közé, és dacára a külön kapott kanálnak, nem is ettem meg az összes szószt, de az előbbi kettő összetevő egészen egyszerűen tökéletes volt, jobbat álmodni sem tudnék. Apropó, gondoltál már a vadasra, burgerformában...?

A desszerthez a befogadóképességünk már csak korlátozott volt, de azért az Opera szeletet, valamint a túróhabot eperrel gond nélkül kikérjük. Mindkettő a konyha desszertpályáján készül, és bizony ez sem okoz csalódást, csakúgy, mint a híres Liget kávé sem (bár azt csak Totyi vállalja be, igaz, leloptam a desszertgolyót mellőle), ami csokireszelékkel és dupla tejhabbal készül. Ha már itt tartunk, a kávé szerelmesei is jegyezzék fel az éttermet, mivel kávévonalon is eléggé odapirít (igen, szándékos volt). A Városliget 1895 egy olyan hely, ahová bármikor bárkit elvihetsz, az árak nem drágák (szinte minden főétel háromezer alatti); ellenben a minőségben nem ismernek viccet, és még az italkínálat is meggyőző (tipp: Városliget limonádé, és a borlap). Kell még mondanom bármit is?

(Fotó: Tóth István)

HELLO, EZ ITT A
PLAYER
Kövess minket a Facebookon!
Nagyon jól fogod érezni magad nálunk!

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.