A kutya örök életre szól, hű társad lesz élete végéig, de ehhez meg kell őt ismerned és dolgoznod kell azért a kapocsért, ami elválaszthatatlanná tesz titeket.
Évivel április elején tudatosult bennünk, hogy Dinnye már két hónapja velünk van. Ez alatt az idő alatt rengeteget változott, sokat okosodott – és mi is rengeteget tanultunk leginkább a kutyasulinak köszönhetően –, ugyanakkor egyértelműen kinyílt a csipája. Ez persze abból a szempontból szuper dolog, hogy érezhetően megszokta és megszerette az új környezetet és reméljük, hogy minket is, valamint – és ez a legfontosabb – bizalommal van irányunkba és magabiztossá vált.
Már a testtartásából és testbeszédéből is láthatod, hogy feloldódott és magabiztosabbá vált a kutyus, de talán a legszembetűnőbb jele ennek az, ha másik kutyákkal is játszik (hosszabb időn keresztül), illetve ha több helyen is elvégzi a dolgát – Dinnye esetében ez három hét volt.
Viszont most jön egy jó nagy de, merthogy mindez azzal is együtt járt, hogy már több mindent megenged magának a kisasszony. Igen, Dinnye fejében teljesen nyilvánvalóan összeállt a kép: most már bármit csinálhat, nem visszük vissza a menhelyre, nem szabadulunk meg tőle. Hát persze, hogy nem, imádjuk őt, pedig higgyétek el, iszonyat mód lehet utálni ám ezt a kis rohadékot – ha most összeráncoltad a homlokod, akkor esélyes, hogy neked még nem volt kutyusod, a gazdik viszont pontosan tudják, miről beszélek.
A bizalom kiépítése nem (volt) egyszerű feladat,
de ez egy menhelyről örökbefogadott és előző életéből kimentett kutya esetében soha nem az. Bár úgy érzem, mi két hónap után nagyon jól állunk, azért a realitás az, hogy ennyi idő nem elég ahhoz, hogy feltétel nélkül megbízzatok egymásban – ezért is került zárójelbe a volt szó az alcímben –, de ez teljesen normális.
Ehhez idő kell, nem kevés befektetett energia a részedről, igény, hogy megismerd a kutyát, következetesség, rengeteg pozitív megerősítés (dicséret formájában), sok közös játék, munka és élmény, valamint nagyfokú türelem – és pontosan ez utóbbi az egyik legelengedhetetlenebb alkotóelem.
Szóval közös életetek elején finoman szólva sem árt fenntartással kezelni még kettőtök kapcsolatát. Például attól, hogy otthon, azaz az egészen megszokott környezetében a kutyus már hallgat a nevére és odajön hozzád, nem biztos, hogy egy ingergazdag(abb) közegben, mondjuk a parkban, ahol sétáltok, vagy a kutyafuttatóban egy másik kutyával való hatalmas játék során is magadhoz tudod hívni. Ez persze tök logikusnak tűnik, ugyanakkor az is, ha a friss gazdiként azt gondolod, hogy ha a többi elengedett kutya vissza tud menni a gazdájához a parkban, akkor Buksinak is menni fog. Ez azonban nem olyan egyszerű.
Az elején mi például végig pórázon sétáltunk Dinnyével, ami rohadt nehéz tud ám lenni, mert a kutyus húz, menne mindenfelé, úttesten át a legnagyobb forgalomban, szaglászni, másik kutyához, zsebkendőt vagy ürüléket enni, stb – én azt mondom, simán lehetne egy olimpiai szám a kutyapiszok összeszedése pórázon sétáltatás közben, valószínűleg többszörös bajnokok lennénk Évivel –, mindezek pedig nem kicsit tudják megnehezíteni a közös élményt.
Itt gyorsan megjegyezném, hogy a pórázon sétáltatás egy pazar lehetőség a kezedben (dominancia gyakorlat), hogy bebizonyítsd, ki a főnök nem a falkában (ezt a sokat hangoztatott tézist felejtsd is el), hanem a családban – de erről majd a későbbi rész(ek)ben írok, ha a kutyaiskolához érek.
Attól, hogy nem megy zökkenőmentesen a sétálás és a behívás, még el lehet engedni a kutyust például a kertben vagy a kutyafuttatóban, utóbbi szerintem egy igazi jolly joker, mégpedig azért, mert
- ha van bent másik kutya, akkor kontrollált környezetben tud szabadon szaladgálni és persze játszani vele,
- ha nincs bent másik kutya, akkor viszont tudod vele gyakorolni például a behívást, vagy labdázhatsz vele, de akár futkározhat magában is.
Ehhez még annyit fűznék hozzá, hogy a szükséges és megfelelő oltások nélkül nemcsak a kutyafuttatót és a többi kutyát érdemes kerülni, de alapvetően a kintlétet is jó lenne minimalizálni, a kutyus immunrendszere ugyanis még nem készült fel a nagyvilágra.
Ha már a sétáltatásnál tartok, akkor elmondom, hogy néz ki nálunk a hazatérés procedúrája, mert itt is találni olyan elemeket, amik segítik a bizalom kiépítését és egyben a szabályok lefektetését
– ez utóbbi is rendkívül fontos a kutya kiegyensúlyozott, boldog és biztonságos élete kialakítása szempontjából, és persze neked is, hiszen kaphatsz egy képességet és tudást, hogy minden körülmény között kontrollálni tudd a kisbarátodat. Mi a következőket alkalmaztuk (már a kutyasuli előtt is):
- Debi és Dinnye a társasház és a lakás ajtaján soha nem jöhet be előttünk, illetve más emberek előtt, és addig nem léphetnek be (és induláskor ki sem) ezeken a pontokon, amíg engedélyt nem adunk rá. Ha mégis megteszik, akkor az ajtó elé parancsoljuk, húzzuk/lökjük őket, és mindannyiszor eljátsszuk ezt velük, amíg nyugton nem maradnak.
- Beengedés előtt megmossuk a tappancsaikat, hogy ne hozzák be a koszt, a sarat. Szerencsénkre, mindkét kutyus jól tűri ezt. Én például a legelejétől kezdve a mosdatáson kívül is matatok rendszeresen a tappancsaikban, mindezt azért csinálom, hogy megszokják ezt az érzést. Ki tudja, mikor lépnek bele valamibe, amit ki kell szedni.
- A kajájukat a reggeli és az esti főséta után kapják meg. Azt már a kutyás élet elején el kell dönteni, hogy új barátod egy adagban vagy több alkalommal kapja meg a számára szükséges mennyiségű eledelt. Mi azért döntöttünk a kettéosztás mellett, hogy jó élménnyel kapcsolják össze a (nagyobb/hosszabb) sétákat, és hogy mindig kárpótolva legyenek a tappancsmosás ördögi procedúrájáért.
Jó, ha tudod, a kutyák brutál zabagépek tudnak lenni – egészségük szempontjából ez ugyanúgy nem jó nekik, mint az emberek esetében –, Dinnyére pedig ez fokozottan igaz. Ő a mai napig habzsol, de ez tökre érthető, hiszen mielőtt hozzánk került volna, a szaporító telepen és a menhelyen is meg kellett küzdenie a kajáért. Ha nem evett gyorsan, akkor nem jutott neki (elég). Szerencsére a habzsolásra is van megoldás, sok kutyának már az segít, ha beáll a rendszer az étkezésébe és tudja, hogy mindig vár rá kaja a reggeli és/vagy az esti séta után. Dinnyénél természetesen ennél több kellett, ezért szereztünk neki egy habzsolásgátló tálat, ami a belsejéből kiálló kidomborodásokkal/különböző kamrákkal/csúcsokkal megnehezíti a dolgát étkezés közben, ez valamelyest belassította őt, de még mindig inkább habzsoláshoz áll közelebb, mint a – kutyákhoz mérten – kultúrált táplálkozáshoz. Amúgy jók ezek a tálak, de egy idő után ezt is kiismerik, ami abból szempontbók viszont tök jó, hogy ezzel is tanul a kutya.
Hozzátenném, hogy a kutyasuli elkezdése óta kézből etetjük Dinnyét – majd a későbbiekben erről is fogok írni, hogy miért –, így nem tudjuk biztosan, hogy hozná le most a tálból evést, mivel a falástempója az új etetési módszerrel sem nagyon változott, gyanús, hogy továbbra is habzsolna.
Mi egyébként rendszeresen belenyúlunk a kutyusaink táljába (igen, a tíz éve velünk élő Debiébe is), sőt el is vesszük tőlük egy-egy pillanatra kajálás közben, és csak az engedélyünk után (kezdhetik meg vagy) folytathatják az étkezést ezzel is erősítve, hogy mi vagyunk a főnökök.
Lehet, hogy ez most így nem kutyásként furán hangzik, de ez is azt a célt szolgálja, amiről már fentebb írtam: a kutya számára egy kiegyensúlyozott, boldog és biztonságos élet kialakítását, számodra pedig annak a képességnek és tudásnak a megszerzését és elsajátítását, hogy minden körülmény között kontrollálni tudd a kisbarátodat – mindez együtt adja azt a kapcsot, ami elválaszthatatlanná tesz titeket egy egész életre.
Elárulom, hogy a kajaszabály bevezetése elején voltak nagy harcaink Dinnyével (és anno Debivel is), de már a kutyaiskola előtt sikerült ezt megtanítanunk neki, ami szerintem tök nagy dolog. Apropó kutyaiskola, a következő részben innen folytatom.
Ha esetleg az előző részek is érdekelnének Dinnyéről: