Van egy ötletem, mivel lehetne megregulázni a brit buliturizmust: baseballütő

Ibiza egyik leghíresebb buliján a pult mellett állok totál zavarban. Éppen egy félig behugyozott angol förmedvény akar pofán verni, miközben mellettem egy csávó felfújható szarvassal a nyakában smárolja le sorban a nőket. Hogy a fenébe kerültem én ide?

Meghekkeltem a rendszert. Ma délután elmentem a Lidlibe és vettem egy hatos pakk Coronát, egy zacskó szemérmetlenül olcsó lime-ot, két palack bubis vizet, meg egy üveg vodkát, ami gyakorlatilag egy hatalmas kitartott középső ujj a szégyentelen haszonkulccsal operáló ibizai kocsmák arcába. Ma teljesítenem kell a kihívás első állomását, ha nem akarok megcsúszni a menetrenddel. Este tízkor felpattintok egy sört, lenyomok a torkán egy citromot és bevágódok a tévé elé.

Néhány percig azt bámulom, ahogy Songoku Dermesztővel birkózik a levegőben, aztán rábukkanok Ibiza saját zenei csatornájára, és mivel ma este úgyis a Hï Ibiza Afterlife nevű bulijára vagyok bejelentkezve, ez pont jó lesz ráhangolódásnak. A harmadik söröm szisszen fel, mire elkezdem élvezni a pszichedelikus technót. Úgy tűnik, elkaptam a fonalat, ezért odasietek a hűtőhöz és bekeverek egy durcásra sikerült vodkaszódát. A tévében egymást követik az előadók, de számomra az egész egyetlen egybefüggő basszusmaraton. Az ütemes brummogást aláfestő vizuálon látszik, hogy aki összehozta, már akkor sem volt tiszta, amikor leült a videoszerkesztő elé.

Röngtenfelvételre a legjobb inni

Fél 12 körül kellemes tompaság ül a homlokomra. Egyig mehetek be a helyre jóárasítva, így épp ideje lassan megmozdulni. Teliverek egy hétdecis flakont vodkaszódával és megindulok a Platja d’en Bossával párhuzamos utcán a város keleti buliközpontja felé.

Épp az egyik kereszteződésnél várok a zöldre – én hülye, mert mozgó autó a közelben sincs –, amikor odalép hozzám egy őszes halántékú kövérkés pali a nála jó két fejjel magasabb kopasz sameszával. A kerekded ürge ízes londoni kiejtéssel azt kérdezi, merre van a Bora Bora nevű szórakozóhely, nekem pedig rémlik, hogy ma pont belebotlottam ebbe a lokálba, ezért lázasan keresgélni kezdek az emlékeim között. Még csak épp felpörgött a fejemben a merevlemez, a kopasz hirtelen az arcomba mászik, és fenyegetőn beledörmögi a közöttünk lévő húsz centis térbe:

Ittasan általában a keblemre szoktam ölelni a világot, de most kedvem lenne azt mondani a fickónak, a kurvaanyád, és otthagyni állva a két faszt, hadd keresgéljenek, ha már nem ismerik a Google Térképet. Egy épp arra tévedő helyi oldja a szitut. Elmagyarázza Tesztoszteron Gézának, hogy csak húsz métert kellett volna továbbmenniük pont ezen az úton, és anélkül is ott kötöttek volna ki, hogy balhéznak a járókelőkkel.

A Hï Ibizába vezető további út egyre illumináltabb eseménytelenségben telik. Mivel még van fél órám és pont fél flakonnyi vodkaszódám, leülök a diszkó előtti téren és nézem a népeket. Szó se róla, észre lehet venni egy-két látványosabb csajt, de hazudnék, ha azt mondanám, az összkép magasan veri a budapesti átlagot. Az olyan mennyországközeli helyekről meg ne is beszéljünk, mint például Kijev, mert abba a túlzásba még én is belepirulnék.

Még alulról karcoljuk a háromnegyed egyet, de a téren lévő egyik páfrány mellé egy angolul hadaró csaj már ki is fújja a vacsoráját. A vele lévő lányok nyerítve röhögnek. Mindannyian átlátszó, ritka szövésű hálóruhában vannak, ami alatt egy szál fehérnemű takarja őket. A közszemlére tett testek mindegyike úgy néz ki, mint egy-egy zsák krumpli, és ez most nem a beszámoló body shaming része, hanem puszta ténymegállapítás. Később Anita, a személyes partiszervezőm elárulja, hogy ez közkedvelt viselet a szigetre látogató brit lányok körében, az ajkak köré száradt hányás pedig szintén gyakori kiegészítő.

#hashtag

Szerencsére odabent már nem találkozni ilyenekkel. El kell ismerni, hogy nem hiába annyira menő most ez a klub. A szervezés példás, a kint lévő személyzet egy ledoktorált puli hatékonyságával terelgeti a jónépet a bejárat felé. Idegeskedésnek nyoma sincs, bent pedig még csak véletlenül sem ugranak az arcodba szekusok, ha véletlenül rossz irányba kanyarodnál. Ezt egyébként pozitív példaként állítanám Budapest azon biztonsági őrei elé, akik a pályaválasztásnál túl hülyék voltak bármi máshoz, ezért a frusztrációjukat azokon a szórakozni vágyókon vezetik le, akik szerencsétlenségükre épp az ő felségterületükön szeretnék jól érezni magukat. A Hï Ibizában nem ugrik rád senki, a biztonsági személyzet láthatatlan, csak akkor és ott kerülnek elő, ahol és amikor szükség van rájuk. Így kell ezt csinálni.

Felmegyek a bárba és megiszom addigi életem legdrágább vodkaszódáját. 20 euró, cserébe Belvedere vodkából csinálják, és a kedves mosolyú bartender hölgy olyan vastagon megborítja, hogy szinte már elviselhető fájdalmat érzek, amikor lehúzom a bankkártyámat a terminálon. Flörtölök kicsit, a pultos csaj jókedvűen állja a sarat, szóval kellemes az este.

Ez aztán ki is tart hajnali fél ötig, amikor a dobhártyáim már nem bírják tovább a kiképzést. Biztos jó cucc, amit itt nyomnak, de nekem túl sok benne a gépi prüntyögés, és túl kevés az emberi hang. Az összkép azonban határozottan pozitív.

"Nagyon megy a seggfogdosós téma odalenn."

Ha nem csak hét napom lenne Ibizára, egészen biztosan megnéznék itt valami olyasmit is, amit a magamfajta kocaravereknek találtak ki. Mindenesetre így sem történt tragédia. A nagylábujjamra nőtt tyúkszemet leszámítva fájdalommentes az első mutatvány mérlege. Hazafelé még belém karol egy egész tűrhető félvér csaj, megkérdezi, nem akarom-e jól érezni magam, de a „no money” varázsige ezúttal is működik, így sértetlenül térek nyugovóra.

A délutánt a parton dögölve bekkelem ki. Itt olyan makacs a homok, hogy ha pucér seggel ülsz bele, még két hét múlva is ezzel fingod tele a gatyád. Rezignált vagyok egész nap, mint egy nyűgös palotapincsi. Egykedvűen sétálok haza, azzal az „áh, tökmindegy, hagyjuk” kifejezéssel az arcomon, amit másnaposan szokott felvenni az ember.

Pálmafuck

Este kilenc körül már megint a kanapén ülök és sörrel a kezemben nézem a technót. Pont úgy érzem magam, mint Bill Murray az Idétlen időkig-ben. Mintha visszakerültem volna a startmezőre. Rohadtul nincs kedvem megindulni, de Anitával ma estére megbeszéltünk egy találkozót, és mivel intézett nekem olcsósított jegyet az Amnesiába az Elrow-ra, ezért úgyis össze kellett volna szednem magam előbb-utóbb. Nagyban megy a chat, hol találkozzunk és mikor, végül felhúzom a cipőmet a tyúkszememre és elindulok.

Az irány ugyanaz, mint legutóbb. Útközben Anita megkérdezi, olcsó, vagy jó helyre akarok-e menni. Nincs kedvem ma is egész este hétezer forintos vodkaszódát szürcsölgetni, de azért olcsójánoskodni sem akarok, ezért visszakérdezek, melyik az a hely, ami pont a két opció között van félúton. A választ olvasva magamban felröhögök.

Hirtelen nem tudom, hogy ironizál vagy komolyan gondolja, és eszembe jutnak a húsz évvel ezelőtti alapozások, amikor a haverokkal egy-egy sör és egy közösbe betolt gyümölcsös vodka társaságában kezdtük a péntek estéket a temető töküres parkolójában. Általában Nándi itta meg először a sörét – mindig volt a csávóban huzat – aztán jó magasra felhajította az üres üveget, és mindannyian a nyakunkat behúzva vártuk, kit talál majd fejtetőn a visszazuhanó borsodis palack. Tizenhat éves pelyhedző állú kamaszoknak persze muszáj keménynek lenni, de azt egyikőnk sem vallotta be a másiknak, hogy ezeket az üvegeket soha nem mertük egyenesen felfelé dobni, így azok minden egyes alkalommal tőlünk jó négy-öt méterre robbantak szét a betonon.

Harminc fölött az ember jobb esetben már nem játssza az eszét, de azért annyira nem szarok bele a világba, hogy egy vadidegen csajt egy reklámszatyornyi sör társaságában vigyek dumcsizni egy parkoló aszfaltjára. Megbeszéljük, hogy egy ismerőse kocsmájába megyünk, de neki még hátravan legalább egy fél óra tötymörgés a fürdőszobában, ezért mégis megcélzok egy Spart, ne álljak már üres kézzel, mint egy tök. A hűtőnél rámarkolok egy tequilás sörre, mire Kasszás Erzsi odaszól, hogy este tíz után nem árusíthatnak alkoholt, de ha továbbmegyek ötven métert, van ott egy másik boltjuk, ahol meg igen.

Az van tehát, hogy az egyik boltban nem vághatsz be egy hideg sört a parizer mellé a kosárba, de ötven méter séta után akár egy raklapnyi kőműves alkoholmérgezésére is elegendő töményt vehetsz magadhoz. Ibiza, bitches. Visszateszem a Desperadost a helyére, majd egy perccel később kiveszem majdnem ugyanazt egy másik hűtőből, kicsit közelebb a találka helyéhez.

Ezittaz

Éppen végzek a sörrel, amikor befut Anita, és egy kisebb kitérő után beülünk egy helyre, ami pang az ürességtől, csak az olasz tulaj mosolyog ránk tompán az egyik kanapé öleléséből. Az arca egyértelműen azt sugározza, hogy szesz formájában felélt egy kis hasznot, ha már egyszer vendégek híján úgysem kellett dolgoznia ma este. Angolul nem beszél, cserébe az olasz pont annyira megy neki, amennyire nekem nem. Beszélhetnékje, az viszont van neki. Szerencsére Anita olasz barátja miatt kommunikál valamicskét taljánul, így megtudom, hogy a csávó annak idején nagyszabású bulikat szervezett otthon, míg elege nem lett az egészből, és ki nem költözött Ibizára.

Anitát már ismeri egy ideje, és szerencsére engem sem néz seggfejnek, ezért integet a pultba, ahonnan egy pincér kisvártatva kihoz egy Aperolt, meg egy olyan erős vodkaszódát, hogy az első kortytól becsúszik az arcom az ádámcsutkám mögé. Még kettő ilyet iszunk meg, miközben Anita elmeséli, hogy eredetileg várostervezést tanult és fel sem merült benne, hogy egyszer majd Ibizán fog a világ legnagyobb diszkóinak dolgozni promoterként. A sors azonban közbeszólt. Vége lett egy hosszú kapcsolatának, és mivel az exével egy utcában laktak, elhatározta, hogy olyan messzire költözik otthonról, amennyire csak lehet. Hát így. Azóta több klubnak is dolgozott, és szent meggyőződése, hogy mind közül a jelenlegi munkahelye, vagyis a Hï Ibiza a legjobb.

Úgy beszél az itteni klubokról, mintha azok nem is szórakozóhelyek, hanem intézmények lennének, és mivel például a Pacha idén decemberben ünnepli az 52. születésnapját, hajlamos vagyok ezt el is hinni neki. De egyébként a Pacha most nem annyira jó, mert új a tulajdonos – mondja, és ismét a Hï, meg az Ushuaïa kerül szóba, mint azok a helyek, ahová még ő is szívesen elmegy bulizni. Az Elrow-t az Amnesiában viszont nem érdemes kihagyni, ha már itt vagy, de arra azért készülj fel, hogy a közönség ott egy kicsit kevésbé igényes – teszi hozzá.

Ha már az igényesség kerül szóba, eszembe jut a tegnap esti lánytársaság, és felrémlenek a szállásadóm szavai, aki az érkezésem napján elmondta, hogy Eivissa teljesen konszolidált a Kis-Angliaként is ismert Sant Antonihoz képest, ahol az angol bulituristák simán elkezdenek kúrni a diszkó előtti parkoló betonján, ha épp ott kapja el őket a kangörcs.

Az olasz tulaj közben megunja, hogy magyarul beszélgetünk. Átfekszik egy másik kanapéra, de a pincér ettől függetlenül ugyanolyan nagyvonalúan méri a vodkát a következő körben is, én pedig kezdek betompulni. Négy sör és kettő – igaz, pokolian erős – vodkaszóda után muszáj lemozognom a piát, különben ezen a szent helyen belesüppedek a fotelba. Érzékeny búcsút veszünk az olasztól, aki eddigre már csak félig van ébren és átcsoportosulunk egy másik helyre, ahol Anita összefut néhány barátjával.

Nekem pont elég volt az eddigi fogyasztás, ezért elköszönök, majd taxiba ülök és bemondom az Amnesiát. Az úticél innen nagyjából öt kilométer és kilenc perc utazás, ami taxis nyelvre lefordítva 15 euro, azaz 5000 forint. A szarházi angolok után most nem akarok beszólni a szarrágó taxisoknak is, ezért inkább dobjuk a témát! Egyébként sincs most kedvem ezen dohogni, mert az Amnesia méreteitől szó szerint tátva marad a szám.

Illusztráció

Ez a klub kívülről inkább hasonlítana egy tornacsarnokra, mint diszkóra, ha nem játszana a szivárvány összes színében. Onnan, ahol kirakott a taxi, a bejárathoz csak egy háromszáz méteres sétával lehet eljutni, mely alatt egyértelművé válik számomra, mit értett Anita az alatt, hogy itt a közönség egy kicsit kevésbé igényes. A benti magas árakat elkerülendő itt a népek már odakint készre vágják magukat. Mindenhol leesett arcok, tompa tekintetek, üres üvegek, szemét és ricsaj. Itt-ott kisebb csoportok állnak körbe, hogy valamennyire takarják a zsebekből előkerülő pirulákat. A tabletták eltűnnek a torkokban, jön egy nagy közös sikítás, és oszlik a csapat, hogy odabent eggyé váljanak a tánctéren izgő-mozgó húsmasszával.

Mert az Elrow-n akkora a tumultus, mint egy szardíniás dobozban. A tánctér szélén nem tudok megállni, mert folyamatosan küzdenem kell a befelé mozgó áradattal, attól az ötlettől pedig, hogy én is bemenjek középre, még ott az izzadtságszagú ötven fokban is kiráz a hideg.

A képen elrejtettünk egy bedrogozott spanyolt

Az nem kifejezés, hogy ez a buli hangos. Bár nem is a hangzavar, ami lassan kijózanít, hanem a mindenhol kalimpáló, rottyra bebaszott vagy belőtt, üveges tekintetű partiarcok hada. A Hï Ibiza kicsit sem volt csendesebb, és csak egy leheletnyivel volt kisebb a népsűrűség, ott mégis szépen elfértek egymástól az emberek. Itt valahogy mindenki úgy közlekedik, mint egy hóeke. Gyűri maga előtt a többieket, aki oldalt áll, azt meg felrakja a falra, miközben ugyanez érkezik minden oldalról. Arra is rájövök – és ezzel annyira polkorrekt leszek, amennyire csak tudok –, hogy

Ezt mondjuk pont azoknak a budapestieknek nem kell nagyon bizonygatni, akik a Király utca környékén élnek. A főváros bulinegyede ugyanis lassan belefullad azokba az angol suttyókba, akik úgy gondolják, hogy egy legénybúcsún nőnek öltözni és szétokádni a belvárost a világegyetem legnagyobb poénja. Na de mit is tehetnénk, amíg ennyire erős az angol font, a brit alsó tízezernek nagyon megéri eljönni Magyarországra végigsétálni néhány mentőautó tetején.

Itt Ibizán egy kicsit még ennél is rosszabb a helyzet, különösen ebben a buliban, ahol most már konkrétan a túlélésért küzdök. Az nem lehet, hogy mindenki éli ezt a partit, csak én nem! Muszáj innom valamit, hátha megint fel tudom venni azt az „áh, tökmindegy, hagyjuk” attitűdöt, amivel olyan szépen megoldottam a délutánomat.

A pulthoz járulok, előveszek egy húsz euróst, és integetek a bartendernek, amikor hirtelen azt érzem, hogy valaki agresszíven rámarkol a seggemre. Hátrafordulok, és szembe találom magam egy újabb zsák krumplival. A csaj természetesen brit, és a szokásos hálóing-fehérnemű kombóban tüntet a szépérzék ellen. Látszik, hogy a testével egész életében csak annyit foglalkozott, hogy megcsináltatta a melleit, de már azon is elkezdett dolgozni a gravitáció. Az arcizmait már érzéstelenítette az alkohol, bambán bámul bele az arcomba és mielőtt bármit mondhatnék, megint megindul a keze, ezúttal a farkam irányába.

Ez a nő az egyik legközönségesebb látvány, amivel egész eddigi életemben dolgom volt. Valószínűleg épp emiatt csak félig tudatos, inkább zsigeri a mozdulat, mellyel elsöpröm a felém közeledő kart. Te meg mi a faszt csinálsz, bazmeg?! – ez magyarul jön ki, de gyorsan hozzáteszek egy Piss off!-ot, csak hogy egyértelmű legyen a szitu. A krumpliszsáknak nemigen tetszik az arcomra kiülő undor. Közelebb lép, motyog valamit erős brit akcentussal, amivel sűrű cefreszagot permetez a levegőbe, majd megragadja a nadrágszíjamat, a másik kezét pedig elkezdi a nadrágom mögé erőszakolni.

Ennek már a fele sem tréfa! Letolom magamról ezt a bűzlő biomasszát, és menekülnék az ellenkező irányba, de a krumpli utánam gurul és megragadja a pólómat hátulról. Fuck you! – kerepli, közben mindkét kezével a tarkóm irányában salapál. Csak akkor hagyja abba, amikor megfordulok és úgy emelem fel az egyik kezem, mintha teljes erőmből képen akarnám törölni.

Mindeközben odabent

Csak egy fél órája vagyok bent, de már tudom, hogy ez a ma este nem fog menni. Úgy viszont nem mehetek haza, hogy nem jártam körbe a helyet, ezért kénytelen-kelletlen bemegyek egy másik terembe, ahol néhány perc nézelődés után arra eszmélek, hogy egy csávó a torkomat markolássza. Ez is angol – még szép –, az öklét rázza és valamit magyaráz, de a nagy hangzavarban képtelen vagyok összerakni, mi a baja. Nem vagyok nagy darab, de ez a fickó az orromig ér, vézna vállaira apró csücsköket vet a pólója. Amilyen nyeszlett, olyan idegesen pattog. Hirtelen eszembe jut, hogy annyira, de annyira fáradt és dühös vagyok, hogy nemes egyszerűséggel orrba vágom ezt a majmot, de aztán megszáll a józanság, elsöpröm a kezét és továbbmegyek, így a nyaralás hátralévő részében nem kell vizes kenyeret zabálnom egy sötét spanyol börtönben.

Vége a tiszteletkörnek, és én búcsúzóul egy percre megállok a diszkó bejárata előtti elkerített részen. Tőlem nem messze egy angol srác a nyakában egy felfújható szarvassal vereti a zenére. Szeletel egy sort, babrál valamit a telefonján, aztán megfog egy arra dűlöngélő krumplit és rátapad a szájára. A krumpli vihogva visszacsókol. A nyálcsere végeztével a gyerek odalibben egy másik mellé, és neki is bedugja a nyelvét a szájába. Éli a bulit rendesen.

Hogy én ezt látva mire gondolok? Arra, hogy bekaphatja. Most szépen hazamegyek, vízszintesbe rakom magam, és ebben a pózban megvárom, amíg eltelik a hátra lévő négy nap, hogy végre hazamehessek a csendes budapesti őszbe.

(A cikk jövő héten folytatódik.)

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon