Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Amerika a második világháború után. A legendák szerint az ötvenes-hatvanas években felfutó férfimagazinokat a frontról hazatért katonák futtatták fel, akik ezekben a magazinokban találták meg a kellően nyers izgalmat, durva, de stilizált erőszakot és szexet.

A műfaj aranykorában nagyjából százharminc különböző kiadvány létezett, amelyek tele voltak kalandorokról szóló történetekkel, amelyekben a főhős nácik, vadállatok, űrlények, szörnyek ellen küzdött, és természetesen hiányos öltözetű hölgyek is a sztorik szerves részét képezték.

Miközben az ábrázolás a giccs határát súrolja, fontos megjegyezni, hogy a magazinborítók eredetijei napjainkban darabonként tízezer dollárért kelnek el, a nevesebb alkotókat – Mort Kunstler, Norm Eastman, Basil Gogos, Don Neiser, Earl Norem, Julian Paul, Walter Popp, Al Rossi, Harry Schaare, Norman Saunders – kultikus tisztelet övezi. Többségük a férfimagazinok mellett könyvborítókat, moziplakátokat is tervezett.

A témák, az ábrázolásmód persze messze volt a politikailag korrekttől, erősen szexistának és hímsovinisztának nevezhetjük, vagyis ezeket a magazinokat ma már békésebb feministák is nagy kedvvel használnák gyújtósnak.

Ha gonosz kellett, a nácik, kommunisták, japánok, kubai gerillák mindig kéznél voltak, és amint azt lentebb láthatjuk, egyes magazinok szerkesztőit kis hazánk is megihlette.

Mel Criar (1923-2007) nevéhez főként olyan munkák fűződnek, amelyekben a rosszfiúkat a nácik képviselték.

Fontos kiemelnünk, hogy a pulp magazine-ok nem képregények voltak, hanem inkább illusztrált cikkekből álló újságok. Az írások, riportok, beszámolók vagy köszönőviszonyban sem álltak a valósággal, vagy egy-egy megtörtént esemény teljesen eltorzított hatásvadász verziói voltak. A leghíresebb szerző, aki valaha ilyen magazinokba írt, Mario Puzo volt, aki A keresztapa sikere előtt ilyen újságok számára vetette a betűket.

Alkalmanként olyan címekkel operáltak, amelyek akár önmaguk paródiájaként is megállnák a helyüket. „Horogkeresztes rabszolgalányok Argentína szigorúan őrzött bordélytáborában!” Van tovább is: „Jenki parancsnok Magyarország földalatti női barakkjaiban.”

A műfaj aranykorának az ötvenes-hatvanas évek számítanak, de a hetvenes évek közepére ezek a magazinok szinte teljesen kikoptak. A hatvanas évek végén az amerikai cenzúra megengedőbbé vált, piacra léphettek a Playboyhoz és a Penthouse-hoz hasonló magazinok, aki pedig keményebbre vágyott, az pornómozikban találta meg, amit keresett.

A kilencvenes években és 2004-ben is megpróbálták újra kiadni az Argosy magazint, de a dolog kudarcba fulladt. A ponyva persze él – erre Quentin Tarantino a bizonyíték – de nem magazinok formájában.