A globális piac még évekre vagy évtizedekre van attól, hogy minden feltételt biztosítson nekünk egy olyan világ megteremtéséhez, amelyben a műanyagoknak legfeljebb epizódszerep jut. Így a műanyagmentes akciók – például a 2011-ben Ausztráliából világra indult Plastic Free July nevű kezdeményezés – egyik legnagyobb tanulsága bizony az, hogy jelenleg még nem tudjuk magunkat kivonni teljesen a műanyaggal körülburkolt világból, bármennyire is akarjuk.
Ez a felismerés pedig mellbevágó, és az embert könnyen pszichés patthelyzetbe kényszeríti: olyan távoli a cél, és olyannyira egyedül úszik szemben az árral, hogy jelentéktelennek, erőtlennek és felkészületlennek érzi magát. Mintha minden próbálkozása felesleges lenne. Ezért lehet hasznos az, ha az ember csatlakozni tud egy falkához. Ahol olyanokkal érintkezik, akik hasonlóan gondolkodnak, mint ő. Egy ideje jómagam is tagja vagyok néhány olyan csoportnak, ahol környezettudatosabb emberek próbálják egymással megosztani mindennapi tapasztalataikat, ötleteiket, kapcsolati hálójukat, de persze a sikerélmények és a kudarcok is előtérbe kerülnek. És bizony feltűnt néhány dolog az idők során. Ezekről szeretnék most beszélni.
Azt vettem észre, hogy az „élharcosok” általában másképp frusztráltak, mint az „újoncok”.
- Míg utóbbiak többnyire a környezettudatos szokások elsajátításával bajlódnak, azzal, hogy mindennapi rutint faragjanak belőlük,
- addig előbbiek gyakran dühösek a környezetükre és a világra, mert a zöldfülűek, illetve az ignoráns stupidus emberek még nem nőttek fel ahhoz a tudatossági szinthez, amelyen ők már régóta élnek.
Ezt pedig egyesek nem is rejtik véka alá, a frusztrációjukkal teleszórják a környezetüket, ez pedig olykor kontraproduktív – épp az „újoncokra” nézve.
Hiszen a cél nem a másik zavarba hozása, megijesztése és megszégyenítése lenne, hanem az, hogy segítőkezet nyújtsunk neki – főleg, ha látni rajta a szándékot, hogy változtatna az életmódján.
Kis lépés, tartós út
A környezettudatos életmód gyakorlása ugyanis amennyire jól cseng, legalább annyira nehéz is. Ne legyenek illúzióink: az elsajátítása egy hosszú távú projekt, amely egyszer csak elkezdődik, de sosem ér véget. Csakis így érdemes felfogni – nem megy egyik percről a másikra, nem adják könnyen és ingyen. Épp ezért fontos az, hogy építsük, s ne romboljuk a változásra törekvő egyén önértékelését.
Egy átlagos embernek olyan mértékű kihívást, olyan komoly mindennapi fókuszt és tervezést jelent az életmódváltás, hogy a hirtelen nagy nyomás hatására könnyen elmehet tőle a kedve, és mivel kudarcra ítélve érzi az egész projektet, csalódottságában talán visszatér régi szokásaihoz.
Bármennyire is nem tetszik nekünk, a műanyag bizony egy irtó hasznos találmány. Rugalmas, jól szigetel, ellenálló, kiváló tárolóeszköz, és legfőképpen
könnyen elérhető, na és olcsó. És tartós. Nagyon tartós. Túl tartós.
Ezért nehéz róluk lemondani. Főleg, amíg a piac sem hajlandó erre, mert továbbra is elérhető árakkal jutalmazza az olcsón előállítható alapanyagokba csomagolt termékeket. A műanyag pedig ilyen – és minél gyengébb minőségű, annál ilyenebb. Egyszóval aki a nehezebb utat választja, annak általában fizetnie kell érte. Időben, pénzben, energiában. Egy egyszerű, áruházi vagy bolti joghurt műanyagmentes változatáért ugyanis nemcsak többet kell kiperkálni, de eleve a forgalmazó székhelyének a felkutatása is időt és energiát igényel. Az alacsony ökológiai lábnyomú élelmiszereket, kozmetikumokat, alapanyagokat is többnyire csak magasabb áron tudjuk beszerezni, de azért vannak anyagilag is megtérülő, vagy nem megterhelő részei a környezettudatos életnek. Gondoljunk például arra,
- ha az újabb és újabb zacskók megvásárlása helyett egy vászonszatyrot használunk sokáig,
- vagy ha a gyümölcsöt a táskánkból elővarázsolt dobozban méretjük le a piacon,
- egy csapra szerelhető vízszűrő-készüléken pedig egy használt autó árát is megspórolhatjuk néhány év alatt, amennyiben addig palackozott ásványvizet fogyasztottunk – kényelmi vagy egészségügyi okok miatt, mert például az ivóvizünk szennyezett volt.
Környezettudatosan élni kicsit olyan, mint gyermeket vállalni. Nem olcsó mulatság, de legalább cserébe kimerítő is. De így is megéri. Azonban az nem árt, ha ezt a felismerést átadjuk a határmezsgyén egyensúlyozó embereknek is. És ez bizony nem mindig sikerül.
- Éppen ezért azokat a felebarátainkat, akik hajlandóak lépéseket tenni egy nehezebb élet felé, a „mit csináltál rosszul” szavak helyett bátorító gondolatokkal jutalmazzuk.
- Emeljük ki azt, amit már most is jól csinál, vagy amiben előrelépett, és segítsük abban, hogy ezeket a jó szokásokat és újításokat állandósítani tudja az életében.
- Lépésről lépésre kell haladni – a kellő pillanatban szembesítsük a következő kihívásokkal.
- A pénztárcabarát lépések is tudatos rákészülést és tervezést igényelnek, és nem mindenkinek magától értetődőek. Ezért nagyon fontos értékelni minden hasonló jellegű erőfeszítést.
Azt a személyt, aki szorgosan újrahasznosít, vászonszatyorral jár vásárolni, a szívószálakra pedig nemet mond, nem kell vallatópad elé állítani azért, mert még nem használ komposztálható fogkefét vagy mosható egészségügyi betéteket. Ez sem morális, sem környezetstratégiai szempontból nem jó lépés.
Nem várhatjuk el másoktól, hogy egy nap alatt megváltsák eddigi életük összes problémáját – az apró, de stabil, előretartó lépések sokkal hatékonyabbak ebben a harcban. Ha az ember csak havonta újragondol néhány dolgot az életében – amiről hajlandó lemondani, kompromisszumokat kötni és váltani –, az már önmagában hatalmas siker. Szóval mindig csak egy kis lépést tegyünk meg, de azt tartsuk, lehetőleg életünk végéig.
Szektásodás
A nyelvtannácikhoz hasonlóan az ökonácik is megjelentek közöttünk. Előbbi a tökéletes nyelvhasználatot várja el, utóbbi a környezettudatosság terén nem tűr semmiféle ellentmondást.
- Életedben először újrahasznosítható zsákocskában vásároltál narancsot? Az ökonáci majd helyreteszi az önértékelésedet, hogy a narancs több száz vagy ezer kilométert utazik, és alacsonyabb ökolábnyomú gyümölcsöt kellett volna beszerezned a helyi termelőktől!
- Egy ideje lemondtál a húsról, a párod és a gyerekek azonban nem, és sikerül kiokoskodnod, hogyan főzz az egész családnak hatékonyan? Egy másik ökonáci talán a fejedhez vágja, hogy ez így kevés, mert egyáltalán nem kéne húst fogyasztania a családnak!
- Ráakadtál egy olyan mogyorókrémre, amely nem tartalmaz pálmaolajat, cukrot, ráadásul a csomagolása is teljesen környezetbarát? Az ökonáci majd helyrerak: a mogyorót többnyire importálják, inkább diót kéne rágnod helyette!
Az ökonáci zéró toleranciát hirdet: teljesen zárd ki a műanyagot az életedből, ahogyan a magasabb ökolábnyomú szolgáltatásokat és élelmiszereket is, az összes nem környezetbarát tisztálkodó- és tisztítószert, autót ne használj, fast fashion ruhát ne vásárolj, repülőre ne ülj, húst ne egyél, és lehetőleg vonj meg magadtól mindent, ami kicsit is nem illik bele a fenntartható fejlődés fegyvertárába.
Persze nem arról van szó, hogy az önoknácinak ne lenne igaza. Hanem arról, hogy nem veszi figyelembe az egyén életkörülményeit, és egy átlagember számára tarthatatlan elvárásrendszert helyez elé.
Nem a fejlődés ívét nézi, hanem a csak félig zöld pillanatot ragadja meg. Nem azt látja, hogy mennyit léptél előre, hanem azt, hogy mennyire le vagy maradva. Nem érdekli, hogy lemondtál a palackozott vízről, hogy komposztálsz otthon, hogy amikor teheted, biciklivel jársz, hogy felelősségteljesen vásárolsz és utazol, hogy egyre több környezetre és egészségre káros terméket szorítanál ki az életedből, ő továbbra is az eljövendő klímakatasztrófát látja abban, hogy te nem mosod ki naponta négyszer a szaros pelenkát, és hogy néha használod az autód. Egy dolgot pedig végképp elfelejt: ha a bolygón élő emberek úgy élnének, mint te, akkor ő nem lenne ökonáci. Mint ahogy a közeledő ökokatasztrófáról sem beszélnénk. Egyszerűen abban az elképzelt világban ezeknek a fogalmaknak nem volna létjogosultságuk.
El kell tudnunk fogadni azt,
- hogy nem mindenkinek válik be az életében az az újítás, ami esetünkben bevált,
- vagy hogy nem hajlandó ugyanazt a kompromisszumot meghozni, mint mi.
Van ilyen. Ettől még nem dől össze a világ, ettől még lehet valaki értékes, zöld ember is. Nem bélyegezhetünk meg csak azért valakit, mert eltér a zöld nagykönyv aranyszabályaitól, ez ugyanis egyenes út a szektásodás felé, és ennek a bolygó sem örül, mert fontos harcosokat veszít – akik nem tökéletesek, de felelősségteljesen gondolkodnak, és tenni akarnak.
Ebben a világban sincs fehér vagy fekete, éppen ezért magunktól sem várhatjuk el azt, hogy 21. századi emberként az életünk minden területén makulátlanul zöld, néha múlt század eleji módszereket alkalmazva boldoguljunk, miközben sem a technológia, sem a termelőipar nem támogatja (még) eléggé az erőfeszítéseinket.
Ne legyünk lecsüggedve azért, mert egy adott ponton túl már túlságosan nehezünkre esik a további változás, hogy képtelenek vagyunk környezetbarát kiszerelésben ráakadni egy-egy gyógyszerre, miközben a nyugati civilizáció tömegembere zsákszámra pusztítja a kólás flakonokat és zabálja a marhaburgert. Nem pótolhatjuk be az ő (öko)elmaradásukat az apró gesztusainkkal, nem vehetjük a vállunkra mindazt, amit ők elrontanak a hanyagságukkal, mert beleroskadunk. Az évek előrehaladtával – ahogyan a piac is egyre jobban felnő ezekhez a környezetvédelmi igényekhez – még jobban kirakhatjuk a zöld kirakósunkat, de addig is azzal segíthetünk talán a legtöbbet, ha viharban álló sziklaként kitartunk, és közben másnak is megmutatjuk, hogy tudunk kiegyensúlyozott, teljes életet élni zölden is. Tele hibákkal, de a folyamatos változásra törekedve.