Fájó, hogy a ’90-es évek egyik alapzenekara egyáltalán nem volt hajlandó fellépni nálunk. Nem baj, a Nova Rockon viszont felléptek, és még mindig baromi jó formában vannak Billy Corganék.

Ha volt a Guns mellett nagy összeborulása az utóbbi éveknek zenei értelemben, hát biztos, hogy a The Smashing Pumpkins volt az. Billy Corgannel együtt lélegezni elég nehéz lehet, nem csoda, hogy hallani sem akart arról James Iha és Jimmy Chamberlin, hogy megint összebútorozzon a régi banda, Corgan meg már amúgy is új arcokkal csinált közepesen érdekes lemezeket a régi néven. Csak hát a koncerteken inkább a régi dalokra volt mindenki kíváncsi. Kellett, hogy visszajöjjön Iha és Chamberlin. És visszajöttek.

A Shiny and Oh So Bright, Vol. 1 / LP: No Past. No Future. No Sun. nem igazán szakította le a plafont, az első lemezük után ez nyitott a legrosszabbul, pedig nagyon jó kis EP ez, ami egyértelműen a régi időket idézi. Van ilyen. A lényeg viszont az volt, hogy a régi banda, mínusz D’Arcy Wretzky turnézni is megy, és bár hozzánk továbbra sem jönnek, a határ mellett a Nova Rockon fellépnek, aztán nyomnak egy korrekt best of műsort fesztiválhosszban.

Billy Corgan még mindig úgy néz ki, mint egy bizarr pap, aki misét tart, mondjuk ha ilyenek lennének a misék, valószínűleg a vallás is népszerűbb lenne. Corgan még mindig baromi jól énekel, tökéletes stúdióminőségben, csak hát a nyelvét, na azt elvitte a cica, konkrétan egy szót sem kommunikál a közönséggel, azt meghagyja inkább a fehér öltönyök császárának, James Ihának, aki szintén nem egy nagyon beszédes csávó, de elpuffogtatja a szokásos „hogy vagytok/jól érzitek magatokat/de szépek vagytok/nem hallom, JÓL VAGYTOK”-alapvetéseket, a végén Corgannel valami csoda történik, és kiesik a száján, hogy „micsoda szép közönség”, aztán utána talán meg is bánja, és megint nem beszél többet.

De nem arról van szó, hogy ne foglalkozna a tömeggel, közönséget is énekeltet, az Eye és az Ava Adore alatt lassan és komótosan bejárja a színpadot, figyel, egyszer-egyszer gitárt is cserél. Kifejezetten üdítő látni, hogy mennyire nem a külsőségekről szólnak a dolgok, két elektromos gitárt, plusz egy akusztikusat váltogat, látvány semmi, csupasz háttér, csak a fények és a zenekar. Pedig a Cure LED-fala már bent van, de a Pumpkinsnak nincs szüksége ilyesmire.

Pontosan tudják, hogy az emberek nem ezért jöttek, hanem azért, hogy megint együtt lássák ezt a pár fazont, hogy Chamberlin megint dobolja le a csillagokat az égről, hogy egy ponton Corgan odamenjen Iha mellé, és átölelje, hogy annak ellenére, mennyire sterilnek tűnik az egész, áradjon belőle az energia és valami olyan, ami a legtöbb jelenlegi zenekarból hiányzik. Valami szent őrület.

Közben nyilván pörög a best of műsor, de csak fesztiválszettben, így olyan alapvetések kimaradnak, mint a Today, és az EP-t sem erőltetik agyon. És ez mind baj. Legalább fél óra hiányzott ebből a koncertből, hogy mindenki teljesen elégedett legyen, de mindegy, így is úgy mentünk haza, hogy megnéztük a fiatalságunk egy darabját, és nem volt retró, nem volt béna, egy nagyon is lélegző, brutálisan jól szóló, energiával teli zenekar nyomta le fiatalkori boldogságunk és szenvedéseink soundtrackjét a 1979-tól a Zeroig.

Fotók: DB-Photography / Lapis Botond / Hauschel Tamás

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon