Szó se róla, nagyon szórakoztató az új Bond-film, csak éppen ahelyett, hogy egy igazán erős folytatást forgattak volna a Skyfallhoz, inkább összehoztak egy hosszú megemlékezést a régi szép időkről. Mintha egy előadó csak az ezerszer hallott slágerekkel menne el fellépni, és folyton kikacsintgatna a közönségre.
Ez akár jól is elsülhetne, és ha hálás a közönség (márpedig miért is ne lenne hálás), tulajdonképpen nem is sül el rosszul. A Spectre ügyesen idézi meg a valaha volt összes Bond-korszakot, ami önmagában remek ötlet, a problémák ott kezdődnek, hogy valamiért nem akaródzott hozzá igazán ütős forgatókönyvet írni. Bond megy ide, megy oda, találkozik ezzel-azzal, levarrja (majdnem) az összes szembejövő nőt, az öltönye mindig kifogástalan, de hogy tulajdonképpen miért is megy ide-oda, és azok a nők milyen oknál fogva is kötnek ki Bond alatt/fölött/előtt, az mellékes.
Kétesek a motivációk, néhol nem logikusak a történések, és ez bizony a Skyfall után nem esik jól. Túl sok kérdés merül fel az emberben, és bárhogy is gondolkodsz, csakis értelmetlen magyarázatok jöhetnek szóba. De ez mind megbocsátható, ha ettől függetlenül jól szórakozik a néző, és igazából nincs semmi baj a Spectre szórakoztató faktorával. A filmet kezdő, sokáig egy snittben lerendezett jelenet egyszerűen fenomenális, a lányok szépek, az autók gyorsak, a bunyók kemények, az akciók látványosak, az öltöny mindig gyönyörűen vasalt, a beszólások a helyükön vannak, ráadásul ilyen szépen még sosem összegezték a 007-es történelmet.
Sokkal könnyedebb a hangnem, Daniel Craig sem feltétlenül mindig hozza a kőkemény figurát, lazít a gyeplőn, és mutat olyan figurákat, amiket eddig Connerytől, Moore-tól és Brosnantől lehetett csak látni. Lazább, viccesebb, magabiztosabb, képregényszerűbb. És mindez baromi jól áll Craignek. Szinte nem is látszik, mennyire nem volt kedve az egészhez, mint ahogy szinte azt sem érezni, mennyire nem akarta már ezt a filmet Sam Mendes sem, de valószínűleg a forgatókönyvíróknak sem ez volt élete melója. Viszont ha már megkapták a melót, tisztességgel teljesítették.
Telepakolták a mozit régi Bond-filmekre vonatkozó utalásokkal, fejet hajtanak a legendás kémek előtt, de a négy író egyszerűen képtelen volt olyan egységes munkát végezni, ami nincs tele tátongó lyukakkal, és bár a Spectre minden idők leghosszabb Bond-filmje, mégis úgy érzi az ember, hogy itt-ott fontos momentumokat vágtak ki belőle, mert bizonyos dolgok csak úgy sitty-sutty megtörténnek.
De mégsem ez a Spectre legnagyobb hibája. Fáj kimondani, de Christoph Waltz az. Egyre inkább kénytelen az ember bevallani, hogy ő bizony nem egy színészzseni. Tarantino kihozta belőle a maximumot, de Waltz tényleg csak egyetlen karaktert tud eljátszani, a zavart, őrült fickót, aki szélesen mosolyog. Ez még a Becstelen brigantykban félelmetesen sült el, és ütött a Django elszabadulban is (mindkét szerepe Oscart ért), mostanra azonban már lehet, hogy hiába várjuk tőle a csodát. Míg a Skyfall egy örökre emlékezetes főgonoszt adott a világnak Javier Bardem személyében, Christoph Waltz karaktere annak ellenére is szürkébb a szürkénél, hogy tulajdonképpen a film egyetlen valamirevaló csavarja hozzá köthető.
Arról nem is beszélve, hogy meglehetősen béna Oberhauser motivációja, teljességgel komolyan vehetetlen, és bár mindent magával hozott a forgatásra Waltz, amiért eddig ő volt a kedvenc beteg állat színészünk, ezúttal igazi karakter hiányában nem működik a mutatvány. Így a Spectre igazán jellegzetes karakterű főgonosz és feszes forgatókönyv hiányában csak szórakoztató, de nem klasszikus Bond-filmmé állt össze. A Spectre jóval jobb A Quantum csendjénél, de sem a Casino Royale, sem a Skyfall szintjét nem éri el. Annyi biztos, hogy ez a leglazább 007-es-film Daniel Craiggel. Annyira laza, hogy szét is esik. Ez a pia most keverve van, nem felrázva, és ha egy Bond-hakni is ez, legalább a tisztességesek közül való.