Ethan Hawke a Sinister után újra horrorban vállalt szerepet, de ezúttal át kellett volna gondolnia a döntést. A The Purge-t ugyanis még elég jó alapsztorija sem menti meg.
Mint ahogyan azt James DeMonaco filmjéből megtudjuk, 2022-re az amerikai vezetés már legalizálta az erőszakot és a gyilkosságot, de csak évente egyszer, egy napon, és akkor is csak 12 órán keresztül tehetsz meg bármit. A biztonsági rendszerek építői természetesen meggazdagodnak, a szegények pedig nagyon pórul járnak. Ezzel azonban egy érdekes társadalmi egyensúly alakul ki, a bűnözés drasztikusan visszaszorul, mint ahogyan a munkanélküliség is. Pontosan ezért húzza be fülét-farkát mindenki, amikor elindul a roham, egy család, bizonyos Sandinék azonban eléggé megszívják, amikor a família legfiatalabb tagja befogad egy utcán ténfergő sebesültet.
A bűn éjszakája tulajdonképpen egy remek alaphelyzetből indul, és senki sem várja el tőle, hogy a közepesnél egy fokkal is jobb legyen. És még így sem teljesít. Olyan, mintha összekeverné a Pánikszoba című Fincher-művet a 2008-as Hívatlanok-kal, majd (vigyázat, kisebb spoiler!) megpróbálná megdönteni a hirtelen fegyverrel valaki megmentésére előbukkanó szereplők világrekordját, és élünk a gyanúperrel, hogy sikerül is neki.
A játékidő alig nyolcvan perc, de az író-rendező még ezt is alig tudja kitölteni, és ezt úgy éri el, hogy bedob a közösbe egy rakás karaktert, akikkel egyszerűen nem hajlandó foglalkozni, csak úgy lógnak a levegőben. A család szép lányának barátja például teljesen szükségtelen szál, de az első tíz percet ki lehet bekkelni vele, a házba bejutás magyarázata finoman szólva is gyenge lábakon áll (könyörgöm, milyen biztonsági ajtó az, amelyet egyszerűen ki lehet szakítani egy autóval), a horrorisztikusan összevágott mit művelnek odakint a betörni vágyó gyilkosok-jelenet pedig félelmetes helyett abszolút nevetséges lett. Mióta kell rettegnünk attól, hogy lányok smárolnak és ugrálnak a kertben?
Ethan Hawke sem élete legjobb alakítását nyújtja, talán csak Lena Headey képes egyedül megcsillanni még a stáblista előtt, ahol a film annyira meglepő húzással ér véget, hogy megbocsátóbbak leszünk, és hát végül is volt mitől rettegni, hiszen nagyon fojtogató a film atmoszférája, a bandavezér, de valahol a felénél könyörtelenül elveszít, és sosem húz vissza. Már bejelentették a folytatást. Végülis miért ne, a kassza szépen csörgött, szóval a show-nak folytatódnia kell. Rhys Wakefield perverz mosolyától viszont mentsen meg az úr minket a valódi életben.