Megírták a Take On Me-t, és azóta is csak veszekednek

Csodaszép és meglepően őszinte filmet készítettek az a-háról. Akkor is látnod kell, ha csak egyetlen dalt ismersz tőlük. Csak így érdemes legendás zenekarról dokumentumfilmet készíteni.

Pár évvel ezelőtt pont azért dühöngtem, mert nem volt képes egyetlen nagyobb zenekar sem egy igazán őszinte filmet készíttetni magáról. Szórakoztató volt ugyan a Bohém rapszódia, csak viszonylag távol állt az igazságtól, a Mötley Crüe mozija, a The Dirt egyenesen áldozatokat faragott a faszikból, akik simán képesek voltak feleséget is verni, egyedül csak Elton John szólt a Rocketman készítőinek, hogy ő csak az igazságot akarja láttatni, mert hát így van értelme, hogy kiderüljön, milyen pokoli ember volt rosszabb időszakában, és igen, a rajongóknak is erre van szükségük. Őszinteségre.

Az a-ha-mozinál őszintébben már alig lehetne filmet készíteni egy nagyon nagy zenekarról.

Nem lehetetlen, de nehéz. Az a-hát ugyanis három igazán nehéz ember alkotja, akik a csodával határos módon voltak képesek együtt dolgozni, bár bocsánat, a zenekar hivatalosan még most is létezik, úgyhogy ne beszéljünk múlt időben a karrierjükről. Morten Harket, Magne Furuholmen és Pål Waaktaar még 1982-ben alapították Norvégiában az a-hát, és simán lehetne a sztorijuk a jó öreg „megalakultunk-megírtuk a mindent vivő slágert-kicsinált minket a hírnév-de még mindig együtt vagyunk, mert tudunk klubkoncerteket tolni”-történet, csak hát akad itt pár apróság, amiről kevesen tudnak. Például az, hogy hiába barátok, munka közben egy másodperc elég nekik ahhoz, hogy kicsinálják egymást.

Nyilván azok, akik végigkövették a zenekar történetét, tudnak arról, hogy ez a három ember már a kezdetektől nem jön ki feltétlenül túl jól egymással, és itt kezd igazán izgalmassá válni a történet. Az a-ha alapvetően Pål és Magne gyerekkori barátságából alakult, úgy vették maguk mellé Mortent, hogy legyen egy igazán jó énekesük végre. De Pål és Magne már egészen fiatalon képes volt megsértődni egymáson gyakorlatilag bármikor és bármiért. Morten pedig nem hogy csillapította volna a kedélyeket, hanem harmadikként még jól bele is kavart az egyébként sem annyira nyugodt képbe.

És a legszebb, hogy mindezt szépen el is mesélik. Nem finomkodnak, bevallják, hogy nem érdemes velük dolgozni, mert ha bekerülsz a körükbe, biztosan kikészülsz.

A film eleve úgy indul, hogy megkérdezik külön-külön a tagokat, lesz-e új lemez. Ők pedig három teljesen különböző választ adnak. Pål szerint már rég készen van, Magne szerint soha a büdös életben, Morten szerint sincs rá esély, maximum akkor, ha össze tudnának költözni három hónapra, de akkor meg biztos kinyírnák egymást. Ez nem egy különleges eset, nem ide jutottak az évtizedek alatt, ők mindig is ilyenek voltak.

A zene azonban annyira összehozta őket, hogy képesek voltak együtt dolgozni, és nagyot alkotni. Ettől érdekes ez a film, és nem attól, hogy megsimogatja a sztárjait, és ad nekik egy kockacukrot vagy kihúz az orruk elé egy kövér utcát. Megmutatja, hogy Morten nem képes a többiekkel repülni, ő inkább autóval jár, hogy egyedül tudjon lenni, hogy egyszerre volt nyűg és áldás számára a teste, amiért soha nem tett semmit (állítása szerint még csak nem is edzett, mégis mindenki félmeztelenül akarta látni). Pål elmeséli, hogyan nem volt képes 25 éven keresztül bármit is kezdeni a rajongással, vagy csak azzal, hogy valakinek interjút kell adnia. Magne pedig próbált nem belezakkanni abba, hogy barátja, Pål lett egyben a legközelebbi ellensége is, akivel mindenért meg kell küzdeni a zenekarban, és aki nem viseli jól, ha ellent mondanak neki.

Az a-ha film főhősei nem sztárok, hanem emberek. Olyan emberek, akik sokat áldoztak fel azért, hogy világsztárok lehessenek, de az istennek nem akart eltűnni belőlük az ember, pedig lehet, hogy egyszerűbb lett volna, ha csak a sztár marad belőlük, és nem egy-egy kemény jellem, akik valamilyen módon csodákat képesek összehozni úgy, hogy közben ezer meg ezer ponton akarják átharapni egymás torkát, emellett viszont mégis törődnek a másikkal, ha valami baj történik.

Az a-ha: The Movie annyival több, mint egy „hogyan lett a Take On Me minden idők legjobb visítós slágere”-film, hogy azt el sem hiszi az ember elsőre.

Finoman megjelenik benne három ember felnövéstörténete, olyan embereké, akik nem hajlandóak tanácsot elfogadni senkitől, legnagyobb sikereiket viszont rendre valaki másnak köszönhetik. Igen, még a Take On Me-t is, ami első verziójában, első klipjével Norvégián kívül sehol sem lett sláger. Vagy a Foot of the Mountaint, ami a menedzserük ötletéből jött össze, ők viszont eleinte kapálóztak ellene.

Olyan dokumentumfilm ez, aminek van íve, ami nem csak úgy össze van hányva, hanem tényleg értő kezekkel lett megalkotva, és bár akadnak benne hirtelen nagy ugrások, megszereted ezeket a nehéz faszikat, és biztos, hogy utána hetekig a-hát fogsz hallgatni. Az utolsó pillanatok, ahogy Morten ránéz a többiekre, az év legszebb filmes pillanatai között vannak. Azokban a pillantásokban évtizedek súrlódásai változnak szeretetté, és reménykedni kezdesz, hogy bár szinte lehetetlen, hogy újra összeálljanak komolyan zenélni, azért valami történhet még ezekkel a norvég csávókkal azon kívül, hogy kezdenek lerobbanni. Ahogy Morten barátnője mondja, szerinte még nem írták meg a legjobb a-ha lemezt. Tessék bebizonyítani, hogy így van!

Az a-ha: The Movie-t a CineFesten láttuk Miskolcon, de hamarosan, ha minden igaz, bárki megnézheti a mozikban.

8
  • Meglepően őszinte film, érezni, hogy nem az imidzs erősítése miatt készült
  • Pár ponton azért elég szűkszavú, néhány dolog nem derül ki
  • Utána biztosan a-hát hallgatsz majd hetekig
HELLO, EZ ITT A
PLAYER
Kövess minket a Facebookon!
Nagyon jól fogod érezni magad nálunk!

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.