Aztán lehet nagyjából olyan jó, mint a könyv, ami annyira azért nem nehéz, csak kell hozzá egy erős forgatókönyv. Végül pedig az is előfordulhat, hogy az elkészült mozi nem képes felnőni az alapjául szolgáló alkotáshoz. Az A lány a vonaton a legutóbbi csoportba tartozik, de még azon belül is egy külön állatfajt képvisel: szinte minden tekintetben sikerült elrontani Paula Hawkins bestsellerét.

Adott egy lány (Emily Blunt), aki minden nap bevonatozik New Yorkba, a hosszú úton pedig meredten bámul kifelé az ablakon és történeteket költ a vasút melletti házak lakóiról. Az egyik - jobban mondva kettő - ház különösen fontos neki. Ismerni véli a lakókat, lassan a rögeszméjévé válnak, majd amikor az egyik út alkalmával szemtanúja lesz valaminek, az egyébként is labilis nő számára a feje tetejére áll a világ. Nem hiába vagyok ennyire rejtélyes, hiszen a sztori az egyetlen, ami a film megtekintése közben ébren tartja a nézőt. Ha spoilereznék, elszúrnám a mozi egyetlen erényét, ami ráadásul nem is a sajátja, hanem a regényé.

Mert az A lány a vonaton nem hiába került mindenhol a szemmagasságban lévő polcokra. Komoly, csavaros, érdekes, sötét történet, életszagú karakterekkel és izgalmas szimbolikával, ami egy tehetséges forgatókönyvíró-rendező páros kezében igazi jutalomjáték lehetett volna a felkért színészek számára. Sajnos ezúttal sem a forgatókönyv, sem a rendező, de még a színészek sem voltak a helyzet magaslatán. Egyedül az operatőrt illeti dicséret, de őt is csak az igyekezetért, hiszen az ő munkáján legalább látszik, hogy törekedett valami egyedire. Sok premier plánnal operál, játszik a fókuszponttal, néhol izgalmasan pozicionálja a témát, de azon ő sem tud segíteni, hogy ennek a mozinak egyszerűen nincsenek mélységei.

Az sem segít a filmen, hogy tálcán kínálja magát az összehasonlítás David Fincher zseniális Holtodiglanjával, hiszen mindkettő hollywoodi könyvadaptáció, mindkettő a hétköznapiság mögött megbúvó pusztító indulatokról, az elhidegülésről, a megcsalásról, a házasság félelmetes dimenzióiról szól és mindkettő a szereplők nézőpontváltásain keresztül teremt feszültséget. A gond csak az, hogy míg Fincher remekműve hibátlan dolgozat, addig az A lány a vonaton minden ízében középszerű próbálkozás, melynek hibái a makulátlan Holtodiglan ismeretében még szembetűnőbbek.

Hihetetlen, de a filmben az összes karakter irritálóan egydimenziós, amin tovább rontanak a maníros alakítások. Talán nem ártott volna egy kis játékosság, egy kis humor, hogy ne váljon a harmincadik percre szinte nézhetetlenné Emily Blunt picsogása. Szegény nagyon igyekszik, süt a vászonról, hogy majd’ megszakad, de egészen egyszerűen nincs jól megírva a karaktere. Sajnos még úgy is ő a legkomplexebb szereplő, hogy önmagában nem több egy karikatúránál. A többiekről szinte beszélni sincs kedvem, annyira fárasztó volt nézni őket.

A sztori tökéletes alapanyag lett volna egy katartikus példabeszédhez a párkapcsolati válságokról, az anyasággal kapcsolatos félelmekről vagy akár az újrakezdésről, de az alkotók nemigen fogták fel, milyen gazdag alapanyag került a kezeik közé. Érintik ezeket a témákat, de vagy egyszerű "díszletekké" degradálják őket, vagy gusztustalanul a szádba rágják, mintha olykor azt sem tudták volna eldönteni, hogy egy snassz thrillert vagy egy komolykodó, de idétlen filozófiai tanulmányt akarnak-e lenyomni a torkodon.

Ez az adaptáció csak annyira lett érdekes, mint egy véresebb Szomszédok-epizód, amiben Janka néni végre belátja, hogy ő bizony echte alkoholista, mindenki másról pedig kiderül, hogy emberi együttélésre alkalmatlan lelki toprongy. Aztán az epizód derekánál valakit vagy megölnek, vagy nem, de az biztos, hogy a végén Etus mindenképpen belefordul a kamerába és elmondja, hogy szutyok hely a világ, de azért van még remény. Egy okoskodó, de zavaróan felszínes thriller ez, semmi több.