Pedig már akkor is pocséknak nézett ki. A lecsap csapat tényleg kiüt.

Amikor a Netflix belengette, hogy jön Melissa McCarthy és Octavia Spencer, akik szuperhős-üzemmódba váltva fognak buszokat dobálni Chicagóban, nem véletlenül remegett meg a gyomrunk. Melissa ugyanis úgy, ahogy Adam Sandler, csak szökőévente vállal egy-egy olyan filmet, amitől az ember nem akar masszívan inni. Sandler és McCarthy karrierjében az az igazán tragikus, hogy igazából mindketten zseniális komikusok, csak éppen valahol elgurult a gyógyszer, és mindkettőjük a fingás-hányás-undorítás szentháromságában képes csak mocorogni úgy, hogy igazából magasról kakkantanak arra, hogy a filmjük tulajdonképpen élvezhető-e a nézők számára is. De nekik biztosan nagyon vicces.

McCarthy teljesen beleragadt az igénytelen, trágár, duci nő szerepébe, és úgy tűnik, nem is különösebben akar kiszambázni onnan. Nem lenne egyébként baj ezzel, ha olyan minőségű vígjátékok érkeznének tőle, mint A kém, amiben továbbra sem volt hajlandó nem igénytelen, trágár, duci nő lenni, de a forgatókönyv tele volt tényleg szerethető gegekkel, elmebeteg karakterekkel, és óriási szív dobogott benne, így pedig ő is szerethető és vicces maradt.

Lehetne így is, de sajnos van neki egy igazi kriptonitja, és ez a férje, Ben Falcone.

A színész-rendező a Tammy óta gyártja feleségének a vállalhatatlanabbnál vállalhatatlanabb filmeket, melyeket hol egyedül, hol feleségével együtt ír, és egészen idáig egyszer sem sikerült nekik a nagy mutatvány, hogy egy legalább közepesen nézhető mozit hozzanak össze. És nem nagy spoiler: nem A lecsap csapat lett az első.

McCarthy ebben a filmben hogy-hogy nem, az igénytelen, trágár, duci nő, Lydia szerepében kerül elő, akire gyerekkori barátnője, a nagyon okos Emily (Octavia Spencer) egy balul elsült ébresztés (!!!) után megorrol, majd nem is beszélnek többé. Egyszer azonban osztálytalálkozó készülődik, a már felnőtt nők pedig újra összetalálkoznak, hogy kiderüljön, Lydia továbbra is duci és rettenetes modorú, de jószívű, Emily pedig továbbra is rettenetesen okos, és egy technológiai céget vezet. Amikor Lydia elugrik Emilyhez, majd régi barátnője megkéri arra, hogy ne nyúljon semmihez, értelemszerűen mindenhez hozzányúl, így hirtelen hopp, pont jó helyre kerül, hogy a technológia segítségével szuperhős válhasson belőle.

Merthogy Emily a szülei munkáját befejezve kitalálta, hogyan lehet szuperhős bárkiből, ehhez csak kezelésekre van szükség, és máris bárki szupererős, szupergyors vagy láthatatlan lehet, és erre szükség is van, hiszen a világban egyszer csak szupererőt kaptak a szociopaták, így meglehetősen sok lett a bolygón az antihős.

A film sztorija ugyanis valami olyan rettenetesen szürke, hogy Falcone valószínűleg egyszer álmából felkeltve, élete legrosszabb másnaposságán, hirtelen írhatta le papírra címszavakban arról, ami eszébe jutott szuperhőstémában. Kell ide egy főgonosz, hát hoznak egyet, a polgármester (a még ebben a teljesen semmilyen szerepben is brillírozó Bobby Cannavale) legyen az, akinek nulla motivációja van, de bőven elég, ha elveszíti a választásokat, és morcos lesz.

Aztán jöhetnek ide még mindenféle genyák, de jaj, túl sok ötlet és pénz nincs, úgyhogy legyenek kis genyák, mint a Lézer névre hallgató, energianyalábokat dobáló Pom Klementieff vagy a Rák, azaz Jason Bateman, akiről tényleg elhiszik, hogy vicces lesz, ha rákollókat tesznek a kezei helyére, és azzal kell bénáznia fél filmen keresztül, és hát azon tényleg mindenki szakadni fog, amikor McCarthy nyaldosni kezdi azokat az ollókat.

Gondolhatnánk, hogy sebaj, majd Octavia Spencer megmenti a helyzetet, de az ő karakterével kapcsolatban csak még több a kérdés, és végig azon gondolkodsz, hogy mi a fenéért vállalhatta el ezt az egészet.

Emilyről nem tudni meg semmit sem a játékidő alatt, csak azt, hogy okos, és hogy van egy lánya, aki meglepően jól kijön Lydiával. Legyen ennyi elég. Még Lydia is érdekesebb karakter, pedig a tizedik csetlés-botlása vagy undorító húzása után (ez mondjuk a film első tíz percét jelenti) inkább néznél bárki mást, akár Emilyt, a polgármestert vagy a teljesen bizarr, rákkarú Jason Batemant, mint őt, bár utóbbiban nem vagyok biztos.

Oké, de akkor legalább az akciójelenetek rendben vannak? Egyáltalán nem. A zúzdák nagy részét lelőtte az előzetes, és amúgy is olyan rövidek, hogy kettőt pislogsz, és el is illantak, pedig isten bizony nem lenne annyira szörnyű Melissa McCarthyt csontokat törni látni, miközben metál szól, a férje viszont láthatóan nem tud akciófilmet rendezni, de néha-néha muszáj megpróbálnia legalább félpercekre, ekkor viszont kiderül, hogy finoman fogalmazva sem erőssége ez a műfaj. Sem.

A lecsap csapat büntet. Nem képes szerethető karakterekkel egy aranyos sztorit elmesélni úgy, hogy ne fájjon, pedig valószínűleg ez volt a terv. Szeretné, hogy lássuk a szívét, de lehányja azt is, majd átbucskázik rajta. Nincsenek épkézláb karakterei, nincs benne semmi feszültség, sem akció és bár a humorérzék relatív dolog, eléggé valószínű, hogy alig lesz ember, aki nevetni tud majd rajta. A Thunder Force a büdös nagy semmi filmes megfelelője. Olyan jó lett volna pedig pozitívan csalódni benne, vagy legalább egy egyszer nézhető aranyos, de nem jelentős, szórakoztató baromságként emlékezni rá, viszont az átlag alatti minőségű Netflix-film lett, amiben jó színészeket pazarolnak el teljesen érthetetlen módon. De legalább méltó a nevéhez.

3
  • Nagyon nehéz nevetni rajta
  • Nincsen igazán sztorija, sem karakterei
  • Az akciójelenetek pillanatok alatt véget érnek
HELLO, EZ ITT A
PLAYER
Kövess minket a Facebookon!
Nagyon jól fogod érezni magad nálunk!

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.