Will Ferrell önmagában elég jó indok, hogy fejvesztve menjünk a moziba, Amy Poehlerrel közösen azonban hiába tesznek meg mindent, A szerencse háza csak egy kisebb nyeremény a nézőnek.
Az alapötlet nagyon jó. Adott egy befásult házaspár, akik elejtett mondatokkal azért elmondják magukról, hogy régen még ott volt bennük a dög. A férj, Scott (Will Ferrell) és a feleség, Kate (Amy Poehler) édes kicsi lányukat, Alexet (Ryan Simpkins) igyekszik elindítani egyetemi tanulmányaira, amikor kiderül, hogy a város nagy ívben szarik a totálisan biztosnak tűnő ösztöndíj megadására. A bajok nem kicsik, de szomszédjukkal, Frankkel (Jason Mantzoukas) megállapodnak, hogy nyitnak egy jó kis illegális kaszinót, ezzel pedig egy rakás pénzt szereznek. A családdal és barátjukkal azonban lassan elkezd nagyon gyorsan szaladni a paci.
Annyi poén, annyi lehetőség van ebben a történetben, hogy nem is érteni, miért csak ilyen kevés jutott erre a rövidke játékidőre. 88 perc alatt párszor röhögteti meg csak az embert a The House, ami semmilyen univerzumban sem elfogadható, pláne azért nem, mert itt-ott egészen jól végzi a dolgát a film, főleg akkor, amikor Ferrell és Poehler kettősére támaszkodik, és amikor konkrét kaszinóparódiát kezd el tolni, méghozzá izomból. Biztos vagyok benne, hogy a béna napszemüvegekre, vagy a nőiekre, amiket férfiként felveszünk, még sokáig fogjuk mondani, hogy olasz, mint ahogy a vékony cigire is.
De ennyi. Ferrell szerethető bénázásai és keménykedése miatt érdemes csak adni egy esélyt ennek a filmnek, másért nem nagyon. A cselekménye nem áll össze, , a forgatókönyvét valószínűleg csak úgy hanyagul dobták össze, nem a karakterei szerethetőek, hanem az őket játszó színészek, de ők még így is igyekeznek menteni a menthetőt. Will Ferrellnek viszont hatalmas pacsi azért, mert még egy ilyen zagyva izében is szórakoztató tud lenni, és borzasztó nagy kár, hogy nem lett A szerencse házából egy igazán erős kaszinós-maffiás paródiafilm, mert baromira jól állna neki.