Denzel Washington az a faszi, akitől nagyjából mindent megvennénk. Szerethető volt még a legközepesebb filmjeiben is. Képtelenség utálni. Mondjuk miért is akarnánk utálni, amikor azt a két Oscart sem véletlenül adták a kezébe, rengeteget segít a rászorulóknak, nemrég pedig még az is kiderült róla, hogy ő fizette a fiatal Fekete Párduc, azaz Chadwick Boseman tanulmányait is. Denzelnek még azt is könnyű megbocsátani, ha csak olyan egyszerű akciófilmekben akar parádézni, mint A védelmező, ami egyszerű, mint egy százas szög, de legalább ugyanolyan hatékony is. És ugyanúgy túl hosszú, ha mondjuk csak egy kisebb képet akarnál feltenni a falra.

A The Equalizer első része kellemes kis akciófilm volt, nem akart sokat, de azt teljesítette, egy baja volt csak: kb. fél órával hosszabb volt a kelleténél, Denzel pedig a végére olyan epikus magasságokba repült a teljes orosz maffia kiirtásával, hogy már az sem lett volna meglepő, ha a maffia fejével egy űrhajón számolt volna le, miközben mögötte Elvis énekelte volna a Hupikék Törpikék egyik paródiadalát. A második rész szerencsére sokkal földhöz ragadtabb, bár tény, hogy ebben is egy 63 éves színész vágja gallyra egy komplett gyilkos csapat nagyra törő terveit.

A helyzet viszont az, hogy ezúttal sokkal személyesebbé válik a sztori azzal, hogy Robert McCall egyik legjobb barátját iktatják ki, mire a főhős fapofával elindul kideríteni, kik is azok a bizonyos gyilkosok, közben pedig pontosan ugyanaz történik, mint az első részben. Robert mindenkit meg akar menteni, legyen az az apjától szenvedő kislány, legyen az egy tehetséges, de rossz társaságba keveredett fiatal vagy csak a lakásban lakó nő. Teljesen mindegy. Még az is kapóra jön neki, hogy már Lyftezik (egy Uber-szerű szolgáltatás Amerikában), és folyamatosan belefut esetekbe, amelyekben közbeléphet, és helyreállíthatja a világ rendjét.

Denzelnek továbbra is jól áll ez a karakter, nem fiatal már, bőven látszik is rajta, de ha kell, akkor odalép, és törnek azok a csontok. Az akciójelenetei rövidek, de erősek és gyorsak, sokszor eléggé kíméletlenek is, és néha nevetségesen kreatívak, nem gondoltunk még például úgy a bankkártyára mint gyilkos fegyverre, de most már sosem fogunk tudni ugyanúgy nézni rá.

Antoine Fuqua rendező azonban mintha nem tanult volna az első menetből, és ugyanúgy rétestészta hosszúságúra nyújtja a filmet, mint 2014-ben, fél órát simán ki lehetett volna vágni belőle, és akkor egy igazán kellemes, a világot megváltani nem akaró, de több mint korrekt akció-thrillert kaptunk volna, így viszont az ember néha elég laposakat pislog, főleg akkor, amikor a film már a sokadik mellékszállal foglalkozik ahelyett, hogy szépen, tempósan menetelne előre.

Még így sincs nagy gond, mert A védelmező 2. egy hangyányit jobb lett, mint az elődje, sokkal könnyebb izgulni Robertért a személyes fenyegetettség miatt, mint 2014-ben, amikor csak úgy betoppant az orosz maffia életébe, Denzel pedig még mindig Denzel, és Pedro Pascal is pontosan azt és úgy teszi, amit és ahogy várunk tőle. Denzel Washington interjúnkban azt mondta, ha a nézők úgy nézik a filmet, mintha nem lenne holnap, akkor visszatér majd harmadszor is a védelmezőként. Jöhet, de akkor már nem lenne baj, ha Fuqua egy kicsit feszesebbre húzná a cselekményt. Majd Denzel lenyisszantja az oda nem illő részeket egy bankkártyával.