Az Always Be My Maybe-ben mellékszereplőként magát alakítja, és nem szégyelli teljes erőből pofán röhögni magát.

Végre egy romantikus film, amitől az ember nem akarja lekaparni az arcáról a bőrt, pedig semmi extra az egész, csak egy férfi meg egy nő kavarodik össze nagyon nehezen, láttál már ilyet, nem is egyet. A Netflix filmjében viszont az a jó, hogy elég ügyesen kavarja a szálakat, annak ellenére, hogy semmi, de semmi meglepő nem történik bő 100 perc alatt, egyetlen egy szálat kivéve. Igen, Keanu Reeves szála az.

A sztori is teljesen átlagos: egy srác és egy lány, Marcus és Sasha már kisgyerek koruk óta a legjobb barátok, aztán jön a gimis korszak, Marcus mamája meghal, és a nagy vigasztalásban egyszer csak a kocsi hátsó ülésén kötnek ki. Aztán minden elromlik. 16 évig nem beszélnek, közben eléggé megfordul velük a világ. Legalábbis Sashával, aki közben nagyon menő séf lett, most is épp egy új éttermet készül megnyitni, közben viszont magánéleti válságba kerül. Hazaköltözik szülővárosába, aztán persze belefut Marcusba, aki nem annyira menő klímaszerelő lett, de legalább még mindig apjával él, és szív naphosszat.

Aztán az jön, amire számítasz: utálkozás, szimpatizálás, különutak, majd jön az elkerülhetetlen. De baj az, hogy egy romantikus film nem lep meg szerkezetileg, ha egyébként vicces és nem nézi hülyének a nézőit? Ha mondjuk mindez a Netflixtől jön otthoni felhasználásra, akkor semmiképp. Az Always Be My Maybe mondjuk moziban is elkaristolgatna, de azért valljuk be, nem olyan minőségű, hogy megéljen a nagyvásznon, viszont a szokásos egyenesen DVD-re rettenetektől fényévekre van. És nem csak azért, mert az átlagosnál jobban van megírva, hanem azért is, mert itt van nekünk benne Keanu Reeves, egy A-kategóriás szupersztár, aki olyat művel, ami simán ott van az év legviccesebb jelenetei között.

Keanu ugyanis magát alakítja, de önmaga paródiájaként jelenik meg, egy túlzottan ezoterikus, túlzottan erőltetett csávóként, aki látszólag nagyon kedves, de egyébként eléggé bunkó, viszont az análszexben nem ismer tréfát. Egyszerre kemény és túlságosan is érzékeny, egy olyan világból jön, ahol Sasha nagyon is jól kiismeri magát, de Marcusról egyből lepattan, és remekül rommá is alázzák egymást.

Nagyon ritka, amikor egy színész hajlandó ekkora hülyét csinálni magából egy film kedvéért, óriási piros pont Keanunak, hogy bevállalta, mert ettől még sokkal szimpatikusabb, akkor is, ha egyébként elgondolkodsz rajta, mi van, ha ez a faszi egyébként tényleg ennyire rohadt irritáló, de az nem lehet, mert ennyire senki sem lehet irritáló ezen a bolygón. Főleg nem Keanu Reeves. Ugye?

Egyébként a főszereplők is meglepően idegesítőek tudnak lenni, Ali Wong és Randall Park is néha picit túltolják a biciklit, de csak finoman, és egyébként sem véletlenül, a karaktereik ugyanis direkt ennyire idióták, ez nehezíti meg az életüket, és ez is nehezíti meg, hogy egymásra találjanak.

Kicsit olyan az Always Be My Maybe, mint egy modernizált, és egyben amerikanizált Sztárom a párom, ahol a nő ugyanúgy híres, a férfi ugyanúgy nem, aztán valahogy mégis egymásba kell bolondulniuk, közben meg kell barátkozniuk egy új élet gondolatával, és túl kell lépniük a saját hülyeségeiken. A lezárás is meglepően sokat „kölcsönöz” a Notting Hill-ből, de itt nincs Kutyák és lovak, csak majdnem, nincs filmsztár, csak sztárséf, nincs könyvárus, csak zenész, de ez a zenész megcsinálta az év egyik legviccesebb filmzenéjét. Punched Keanu Reeves. Ha megtennénk, mi is írnánk egy dalt erről.

7
  • Az Always Be My Maybe végre egy romantikus vígjáték, amitől nem akarsz megőrülni
  • Keanu Reeves abszolút hülyét csinál magából, és ezért csak még jobban lehet szeretni
  • Néha elég idegesítő, de nem véletlenül

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon