Hogy a Disney jól teszi-e, hogy egymás után élőszereplős feldolgozást csinál kultikus rajzfilmjeinek, az – elnézegetve a bevételi adatokat – nem kérdés. Hogy mi, nézők ezzel jól járunk-e, az már egy másik dolog.

A szépség és a szörnyeteg filmváltozatánál nekem például már nagyon szemet szúrt, hogy élőszereplősítve valamiért nem működik a varázslat, hogy a filmes formátum inkább elvesz, mint hozzáad. A szándék mondjuk a nyilvánvaló pénzkeresésen túl akár még releváns is lehetne: megismertetni a fiatalabb generációt néhány időtlen történettel. A probléma ott kezdődik, hogy a Disney nem értelmez, nem modernizál, csupán rászabadít nagyjából korlátlan pénzt és egy seregnyi, jó iparosként bejegyzett hollywoodi filmest az ismert animációs eredetire, aztán hátradőlve számolja a milliókat.

Ezzel a recepttel hibázni közel lehetetlen, hiszen a nosztalgiázni vágyó szülő, és a kíváncsi gyerek ugyanúgy el akar majd menni a moziba, az pedig, hogy a kritikus mit fanyalog közben, ebben az esetben nagyjából csak a szaksajtót érdekli, ha egyáltalán.

Ennek a Disney számára igen kényelmes helyzetnek valószínűleg Az oroszlánkirállyal egy időre vége. Ami ugyanis A szépség és a szörnyeteg idején egyesekénél még csak halvány sejtés volt, az ezzel a mozival végre felismeréssé erősödik: amikor egy gigacég minden hozzáadott érték nélkül forgat újra huszonéves klasszikusokat, a remekül működő alapanyagból valahol félúton elvész a lélek.

Azért lett Az oroszlánkirály a megfilmesített Disney-rajzfilmek állatorvosi lova, mert ezúttal egy kizárólag állatokról készült animáció került a futószalagra. Hasonló volt a 2016-os A dzsungel könyve is – amit egyébként szintén Jon Favreau rendezett –, de ahhoz a kedves meséhez képest ez olyan, mintha számítógépekkel akartak volna lemodellezni egy természetfilmet.

Már a film megtekintése előtt is sejtettem, hogy borzalmasan fura lesz két órán keresztül hiperrealisztikus beszélő és éneklő állatokat bámulni, de a végeredmény még annál is elidegenítőbb lett, mint vártam. Az első percek, melyek képkockáról képkockára lemásolják az eredeti nyitányt, természetesen lenyűgözőek, de aztán az állatok megszólalnak, és az egész élménynek – technológiai tökély ide vagy oda – hirtelen elviselhetetlen műanyag íze lesz. Ez egyébként nem is csoda. Az animáció engedékeny műfaj, a realisztikus megvalósítás esetében azonban a valóság a szűk keresztmetszet, így Az oroszlánkirály befogadásával garantáltan meg fog szenvedni a közönség.

Egy fél óra múlva, amikor elkezdtek kiszállingózni a vetítésről a kisebb gyerekekkel érkező anyukák, végleg nyilvánvalóvá vált, hogy ez a film egészen egyszerűen nem működik, és hogy az eredeti alkotás világsikeréhez ugyanolyan mértékben járult hozzá a forma, mint a tartalom.

Jon Favreau dolgozatában képtelenség azonosulni a karakterekkel, akik a 25 éves klasszikus szereplőihez képest bántóan üresek. Nem az aktualitással van baj, hiszen a sztori bizonyos szempontból most fontosabb, mint valaha. Amikor Zordon kizsigereli a környezetét, ezzel lakhatatlan pusztasággá téve a szavannát, a kisebbek fejében nagyon fontos kérdések fogalmazódhatnak meg fenntarthatóságról és környezetvédelemről. A gond inkább az, hogy mire eljutunk idáig, a legtöbben már garantáltan rég elvesztették az érdeklődésüket.

A kilúgozott karakterek miatt maga a történet is hitelét veszti. Simba anno egy egész generációnak lett a kedvence, itt azonban egyáltalán nem szerethető, mint ahogy senki más sem. Ez alól talán csak Timon és Pumbaa képeznek kivételt, mert ők legalább hoznak némi (altesti) humorfaktort a képletbe. Ilyen téren is bejátszik a formátum átka: míg a rajzfilmtől elfogadtuk az elnagyolt cselekményvezetést, itt kényelmetlenül fészkelődünk miatta.

Audiovizuális tekintetben viszont tényleg nem érheti szó a ház elejét. Az eredeti dalok szerelmeseinek sincs okuk panaszra, és az új számokon is érződik, hogy az eredeti szerző, Hans Zimmer tért vissza a projekthez. Így a Disney-nek rengeteg munkával sikerült felfújnia egy szép színes lufit, ami azonnal leereszt, amint megunod bámulni.

Bár hajlok rá, hogy Az oroszlánkirály „élőszereplős” változata eleve kudarcra volt ítélve és jobb lett volna, ha békén hagyják az 1994-es eredetit, nem biztos, hogy ennyire unalmas lett volna a végeredmény, ha sokkal bátrabban és több fantáziával nyúlnak a történethez, mint amennyi erőfeszítést fordítottak a hibátlan technikai megvalósításra.

6
  • Audiovizuális szempontből kifogástalan,...
  • ...de lelketlen feldolgozás
  • A történetnek nagyon nem áll jól a hiperrealisztikus ábrázolás
  • Egydimenziós karakterek

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon