Az 1959-es Ben Hur a maga 11 Oscar-díjával minden idők egyik legnagyobb díjesőjével jutalmazott filmje. Nem ok nélkül. A Lew Wallace nagy sikerű regényéből készült filmváltozat azóta sem talált legyőzőre, pedig próbálkoztak a Ben Hur megfilmesítésével többen is, csak hát az ilyesmit nem lehet elintézni holmi „egyenesen DVD-re” blődlikkel, ide sok pénz kell, na meg jó színészek és betonbiztos koncepció.

Timur Bekambetovnak láthatóan egyik sem volt meg. Adtak neki ugyan 100 millió dollárt a 2016-os Ben Hurra, de mégis úgy néz ki a film, mint egy Szulejmán-epizód, mindössze annyit tudtak, hogy a hajócsata és a kocsiverseny látványos kell, hogy legyen, a többi meg mehet a levesbe. Ott az sem gond, ha időszámításunk szerinti 33-ban Jeruzsálemben úgy öltöznek a főhősök, mint akik most jöttek ki a H&M-ből (konkrétan farmerben lovagol Júda, Esther pedig lennadrágban mögötte), ha igazából nincsenek nagy színészek, és nincsen semmi, amitől egy történelmi film működik.

Mert mitől működne egy Ben Hur 2016-ban? Nyilván nem lehet három és fél óra, mint az elődje, mert az átlagnéző nem venne jegyet rá. Tehát össze kell tömöríteni a cselekményt, amitől lehetne feszes a film, de sajnos nem az, köszönhetően annak, hogy bár sikerült pár B-kategóriás, de jó színészt összegyűjteni, nem tudtak velük mit kezdeni, mindössze annyit tettek, hogy súlytalan mondatokat adtak a szájukba, ettől pedig se feszesség, se feszültség nem lesz.

Kellenek nagyon jó színészek, de a főszereplő Jack Huston is csak ritkán kap lehetőséget arra, hogy igazán játszhasson, a Messalát alakító Toby Kebbell sem járt jobban, de a Pontius Pilatust megformáló Pilou Asbæk a legszerencsétlenebb, aki az egész film alatt úgy néz ki, mint valami morcos Törpapa. Azaz mégsem ő a legszerencsétlenebb, hanem Rodrigo Santoro, akinek Jézus szerepe hullott az ölébe, csak hát ennek a Jézusnak elfelejtettek igazi súlyt adni, megjelenik, az emberek szétrebbennek, közben olyan hangsúllyal beszél, hogy az inkább közelebb áll Cohelhóhoz, mint a Bibliához, és ez nagyon nincs rendben.

Ebből a helyzetből még mindig lehet nyerni, még ha nehezen is, mert a közepes látvány és a közepes színészek mellett azért ott van egy Morgan Freeman is, aki szokás szerint megint jó, még akkor is, ha tulajdonképpen semmi dolga sincs, csak magát kell alakítania korabeli ruhákban. Mindössze az a furcsa, hogy raszta fürtjei miatt előbb várod, hogy kiderüljön róla, ő bizony egy korai Marley, de mindegy, meg lehet szokni.

A Ben Hur felmondja a leckét, néhol átírja az eredetit, de igazából miért ne írhatná át, ha úgy gondolja, jobbat tud. De nem tud jobbat. A mindent átíró befejezés annyira giccses és szükségtelen, hogy arra már szavak sincsenek. Persze, persze, rettentően aktuális most is a „ne háborúzz”-gondolat, és a Ben Hur az egyik legjobb példája annak, hogy mi történik, ha értelmetlen csatározásba kezdenek egy idióta kompetitív hajlam miatt azok, akik egyébként szerették egymást. De hogy ide fusson ki a Ben Hur 2016-ban, azt semmilyen politikai, társadalmi, gazdasági meggondolás nem indokolja.

Nyilván nagyon szép és akciódús a hajócsata, nyilván nagyon szép és akciódús a kocsiverseny, de csak ezek miatt leforgatni ezt a filmet teljesen felesleges volt. Lehet, hogy sok idő telt el az 1959-es Ben Hur óta, de az még mindig működik, ez pedig jobb lett volna, ha csak DVD-n jön ki.