Az év eddigi legnagyobb tévés csalódása megérkezett. Ne kerteljünk, a Da Vinci’s Demons-t igen nagy szeretettel vártuk, és akkora pofára esés lett belőle, ami nyolc napon túl gyógyul. A sorozat első része David S. Goyer forgatókönyvéből, David S. Goyer rendezésében készült, amiből az utóbbi nem túl jó ómen (Penge: Szentháromság, hogy mást ne mondjunk), de hát gondoltuk, csak kihoz majd valamit a főnök úr a jónak tűnő alapanyagból. Valamit kihozott, szó se róla, azóta Leonardo Da Vincit egy arrogáns, biszex parasztnak gondoljuk, aki olcsó hátterek előtt szeret rohangálni.

A történet szerint Da Vinci feltalál. Da Vinci belekeveredik egy furcsa társaság kalandjaiba. Da Vinci rajzol. Da Vinci szexel. Da Vinci egy olyan elme, aki szinte mindent rajzolva lát, és már a saját korában olyan robotokat tervez, amitől a japán mérnökök még 2013-ban is elégedetten csettintenének. A sorozat alapjául olyan Leonardo-találmányok szolgálnak, amelyek a zseni hihetetlen agyából pattantak ki (mármint többnyire), ezt körítik valamiféle sztorival, árulással, csöccsel-pöccsel, ami még akár jól is hangozhatna, hiszen a kedvenc sorozataink többsége is ezt vonalat erősíti, itt azonban egyáltalán nem működik a varázslat, olyannyira nem, hogy attól apu ökölbe szorított keze leszel már pár perc után is.

A pilot ugyanis szinte pillanatok alatt péklapát-éretté titulálja az összes szereplőjét, itt szinte mindenki roppant idegesítő, a színészi játékok a béka feneke alól, míg a CGI-animáció a Kis Vuk animátorainak stúdiójából került elő. Goyer mintha valamiféle perverz örömet lelne abban, hogy most ő is megcsinálhatja a maga dugós-kardozós sorozatját, ezért minden klisét ellő, mindenféle értelem nélkül: bevillan az első minicsöcs, aztán belóbálja az első minipöcsöt, dramaturgiailag teljesen feleslegesen, de sebaj, kellenek ezek az ilyen típusú sorozatokba, nem is lenne meg nélküle a kedves néző, szinte könyörög érte, odáig hallatszik. Öreg seggek, öreg farkak kavalkádja következik, fiatal mellnek látszó valamik… mintha a költségvetés hiánya már a feszes domborulatokat sem kímélné. De ez önmagában még teljesen mindegy.

Annyira low budget a sorozat, hogy még az animátorokat sem tudták, vagy akarták megfizetni, így valószínűleg egy OKJ-s képzés közepéről rángatták el az embereket, hogy ugyan varázsoljanak már valami homályt a háttérbe lesznek szívesek, jó lesz az bőven, úgysem tűnik fel HD-ban, hogy elsumákolták az animációt. Több jelenetben a sztori helyszínéül szolgáló Firenze csak nagyjából húsz méteres látótávolságban tűnik fel, utána sűrű homály fedi az épületeket, mintha ott már leszállt volna a köd, vagy csak sűrű füst borítaná be az utcákat. A dohányzás népbetegség, még Itáliában is. Ilyet legutoljára egy B kategóriás, 2001-es pc-s kalandjátékban láttunk, és már ott sem szerettük.

A főszereplőt nem hogy nem tudod megkedvelni, nem is akarod látni. Kifejezetten irritáló Tom Riley Da Vincija, ami akár történelmi szempontból elfogadható is lehetne (eláruljuk: egyáltalán nem az), csak éppen egy sorozat esetében nem árt, ha valamilyen módon azonosulni tudsz a karakterrel. Hogy próbálja ezt Goyer elérni? Úgy, hogy máris bedobja az elérhetetlen nőt, az elérhetetlen álommelót, a misztikus szövetségest, a gyerekkori traumát… és a néző erre azt mondja: még egy kevertet lesz szives, hátha javul tőle az élvezhetőség. Nem fog.

Az alapproblémák teljesen érdektelenek, ráadásul nagy részük már az első részben megoldódik. Jöhet itt a misztikus szövegekkel dobálózó Berényi Miklós, tudhat ő olyan dolgokat, amelyeket még Pataky „Ufók Atyja” Attila is tátott szájjal hallgatna, időspirál, titkos tanok, ha Goyer nem éri el, hogy legalább egy ponton elégedetten csettinthess. Azt viszont tegyük hozzá, hogy a Starz épp a napokban véget ért sikersorozata, a Spartacus is pocsékul indult, aztán látjuk, mi lett belőle. Hátha. Erre viszont az első rész alapján vajmi kevés esély van. De legyünk pozitívak: legalább a zenéje jó.