Denzel Washington ezúttal egy rendmániás hétköznapi muksót játszik, aki egy barkácsüzletben dolgozik, és ahol tud, segít a munkatársai ügyes-bajos dolgaiban. A filmben amúgy Robert McCallnak hívják, de a francba is, nevezhetnék akár Túró Rudolfnak is, ez a hapsi bizony Denzel Washington, a vak is látja. Úgy nagyjából mindent láttunk már tőle. Ismerjük az összes arcát, tudjuk róla, hogy megbízhatóan hozza a tőle elvárt színvonalat és ez most sincs másképp. Szóval van egy átlagember, aki úgy általában mindenkivel tök kedves, előre engedi a spanyol pénztárosnőt a bejáratnál, segít lefogyni a dagadt árufeltöltőnek, esténként lélekbonbonokkal kényezteti a 0-24-es kajáldában pihenő fiatalkorú utcalányt, meg ilyesmi. Aztán történik valami csúnya dolog, nevezetesen az említett utcalány fejét az őt futtató orosz maffia helyi kisvezére jól megstukkózza, Denzel pedig hipp-hopp átmegy terminátorba. Aha, értjük már a rendmániát meg a fura szokásokat, csettintesz elégedetten.

Ezen a ponton még van is okod csettingetni. Az első akciójelenet ugyanis meglehetősen pofás. Dinamikus, izgalmas, klasszul effektezett és meglepően erőszakos. Ejha, ebből még bármi lehet! A kis tisztogatás persze nem marad észrevétlen, érkezik is gyorsan egy nagyon komor nézésű ruszki dalia (Marton Csokas, akinek a jelek szerint a rendező csupán annyit adott utasításba, hogy nézzen csúnyán), hogy helyre tegye a dolgokat és innentől nincs megállás. Nem csak a maffia, de Denzel is szagot fog és elkezdi önkéntes igazságosztóként agyonverni a környék betyárjait.

Szegény Antoine Fuqua a Kiképzés-sel túl magasra tette magának a lécet. Úgy persze nem is fog tudni nagyot ugrani, ha folyton ilyen rongyosra koptatott sztorikkal áll a közönség elé. Mert sajnos az A védelmező sem fog meglepetést okozni senkinek. Miután megtudjuk, hogy a jószándékú barkácsboltos álcája alatt egy profi gyilkológép rejtőzik, a gonoszok hullani kezdenek, mint az őszi legyek. Természetesen emiatt a komor nézésű is felszívja magát, de a boltos mindig előtte jár néhány lépéssel, a fogócska pedig egy nagy leszámolásban kulminálódik. Eddigre Denzel barátunk már kifejezetten olyan, mintha Csáknorisz és Mekgájver DNS-éből klónozták volna; a kezében még a semleges pH értékű lanolinos szappan is halálos fegyver. Ebben a tekintetben a logika sem áll a sztori útjába. Az például még rendben (?) van, hogy a főhős egyedül vág haza egy kisebb hadsereget, de azért akkor már illik kínosan mosolyogni, amikor egy egész kikötőt tesz a földdel egyenlővé, bármennyire is jól néz ez ki a vásznon.

Ne legyenek illúzióid! Denzel bácsi ide-oda, ez bizony egy kőbuta akciófilm, aminek eseményeit úgy 95%-os valószínűséggel meg lehet jósolni előre. A főhős markáns – ettől a színésztől ugyan mit vártál? –, az akció pedig végig kemény, mint Hulk matraca, de ahogy szépen lassan rájössz, hogy nem sok eredetiség szorult a forgatókönyvbe, úgy az adrenalin-adagoló is visszaáll takarékra. A végére ráadásul az alkotók az addig a nézővel lenyeletett ordas közhelyek mellé odacsapnak még néhány durván szirupszagú jelenetet, bár mire idáig jutunk már ezen sem lepődsz meg, legfeljebb forgatsz néhányat a szemeden.

A fentiekből nem engedve mégsem lehet azt mondani, hogy a film unalmas lenne, sőt. Könnyen előfordulhat, hogy végig drukkolsz a terminátornak, az igen erős költői túlzásokat pedig egy megengedő félmosoly kíséretében sepred le a válladról. Mindehhez csupán annyit kell tenned, hogy a főcím előtt az agyad audiovizuális ingerek befogadásáért felelős részén kívüli területeit energiagazdaságos üzemmódba állítod. Ha erre képes vagy, akkor nyugodtan adj még egy pontot a végső értékeléshez, ha viszont nem, akkor ne csodálkozz, ha a végére már csak röhögni lesz kedved az egészen.