Minden sorozatból összelopkod picit az I Am Not Okay With This, de jól csinálja a dolgát, viszont van vele egy bitang nagy baj.

A Netflix abszolút surranópályán dobta be az Ez így nem OK-t, ami tulajdonképpen a jó öreg „tinik egy fura természetfeletti helyzet közepén”-formulát veszi elő az Azból ismert Sophia Lillisszel, és mintha tényleg patikamérlegen mérte volna ki, hogy mit szeretnek ezekben a sorozatokban és filmekben a nézők, mindenből pont azt vette ki, ami érdekessé teszi ezeket a produktumokat. Egy dolgot viszont elfelejt: egy szépen meglóduló sztorit rittyenteni a már ismerős kirakósdarabkák köré.

Pedig baromi jól indul az I Am Not Okay With This, és igazából nincs is vele komolyabb probléma. Mindössze annyi, hogy mire érdekes lesz, vége. Mintha egy félévadnyi sorozatot néznél meg, ami túl korán ér véget. És ez mondjuk nem kis probléma, ha úgy nézzük, és a fenébe is, nézzük úgy.

Már csak azért is nézzük úgy, mert a sorozat mögött az a Jonathan Entwistle áll, akinek a zseniális The End of the F***ing World első évadát köszönhetjük, szóval pontosan tudja, hogyan kell remek sztorit elmesélni sorozatformában, filmhosszúságban. Igen, a formula megmaradt, kb. két és félóra alatt le lehet darálni az egészet, mégis sorozatfeelingje van, hiszen a formátum minden egyes elemét megtartja, annak ellenére, hogy mindezt le lehetett volna zavarni egy filmben.

Csakhogy filmben aztán végképp érezné az ember, mennyire kevés mindez. Sorozatformában még lehet arra fogni, hogy kell valamit hagyni a második évadra is, csak jogos lenne a kérdés, hogy miért kellett szinte minden izgalmas és vélhetően keményebb történést egy esetleges következő évadra hagyni, és miért nem lehetett kicsit meglódítani a pacit a szereplőkkel, hogy kicsit többet kapjunk Sydney Novak eredettörténetéből.

Az Ez így nem OK ugyanis egy szuperhős-eredettörténet, Sydney 17 éves, és éppen kezd ráébredni arra, hogy különféle csúnyaságokra képes az elméjével, csak ezt ő nem is tudja és nem is akarja felfogni. A lány nem különösebben népszerű az iskolájában, de ő elvan ezzel, legjobb barátnőjével, Dinával, a népszerű csajjal szuperül eltengeti szürke mindennapjait, de szinte minden másodpercben utálja az életét. Dina azonban felrúg mindent, amikor összejön a suli menő csávójával, Braddel, majd a barátságnak úgy néz ki, lőttek.

Sydney dührohamai eléggé belerondítanak a képbe, már azt hiszi, totálisan szerethetetlen, amikor belép a képbe a közelben lakó Stanley (Wyatt Olef, aki egyébként szintén az IT-ből lehet ismerős), majd elkezdenek együtt lógni. Aztán jön a gimis szenvedés, elindul a „ki dug kivel” című esztrádműsor, ami kiegészül a „minden szar” című revüműsorral, mindenki egymásnak feszül, közben Sydney közelében szó szerint felrobban a világ. És mivel már az első képsorokban vérben úszva grasszál a sötét utcán, lehet sejteni, hogy nem a ketchupgyárban ugrott seggest egy tartályba.

És itt szemérmetlenül belép a képbe a Carrie, mert már tudni lehet, hogy Sydney egy sulis bálról rohan, ahol valami nagyon rosszul sült el. Igen, pont az, amire gondolsz. Meglepetésekre számítani ettől a sorozattól nagyon nagy butaság lenne, de még az egyértelmű lopkodások ellenére is jó nézni, amit Entwistle kitalált.

0Arra viszont nincs mentsége, hogy a megint remekül működő, összesen 7 darab 20-28 perces epizód miért lett ennyire sekélyes, amikor pontosan tudta, hogy hová vezeti majd ki ezt az egészet, és az is kicsit bajos, hogy nagyban számít arra, hogy úgyis folytatást kap a sorozata, amikor majd mindent helyre tehet. Ez így most félsiker, de egy elég kedvelhető félsiker, amihez nagyon hiányzik egy bazi gyorsan érkező második évad, amikor Sydney a képességeivel és annak hatásaival tisztában már kissé más emberként tesz rendet a városkájában. Mint valami pozitívabb, viccesebb Carrie-ben. Ami egyébként eléggé oké lenne. A Netflixen fent van a teljes első évad, pikk-pakk le lehet darálni.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon