Jo Nesbø Fejvadászok című regényének filmváltozata nem idei termés. Még tavaly mutatták be a mozikban, de lévén egy norvég alkotásról van szó, a magyar forgalmazók nem nagyon láttak benne fantáziát. Persze azóta történt néhány dolog, például a könyvre itthon is felfigyelt a nagyközönség, a film pedig kedvező hullámokat vert nemzetközi szinten, így amikor Mr. Wahlberg is felrakta a térképre, az illetékesek úgy döntöttek, hogy itt az ideje a magyar bemutatónak.

Roger Brown kemény hendikeppel indul a szimpátia-versenyben. Alacsony növése miatt korán diagnosztizálta magánál kisebbségi komplexusát, melyet állandó bizonyítási kényszerrel és a környezetében élők folyamatos vegzálásával kompenzál. Van neki egy nálánál legalább egy fejjel magasabb gyönyörű felesége, egy hatalmas villája, méregdrága autója és egy jól menő állása. Fejvadászként a munkaerőpiacról szed fel multik számára csúcsvezetőket, mellékesként pedig műgyűjtőkhöz tör be, hogy festményeket cseréljen ki ócska másolatokra, majd az eredetit jó pénzért adja el a feketepiacon. Nincs mit szépíteni, hősünk egy igazi tenyérbemászó rohadék. Korunk öltönybe és sima mosolyba bugyolált csúcsragadozója, aki üzleti vacsorákon és állásinterjúkon szedi áldozatait, és aki még annak ellenére sem kerül hozzánk közelebb az első negyed órában, hogy a film az ő narrálásával indul. A dolgok akkor durvulnak el, amikor emberünk egy ex-katonával akasztja össze a bajszát, aki már nem csak képletesen értve ragadozó, és a szépen építkező heist-movie itt megy át egy kőkemény thrillerbe, ami nem nélkülözi a gore elemeket sem. A film szinte kéjes vigyorral mutatja be a reklámgesztusokkal operáló businessman teljes metamorfózisát, a túlélés diktálta alámerülését a mocsokba, mely alámerülést tessék szó szerint érteni. A fokozatosság elvét betartva először csak egy kétes tisztaságú tó vizében kénytelen emberünk beszennyezni makulátlan öltönyét, majd közelebbi ismeretségbe kerül egy kerti pottyantóssal is, a további „fürdőzések” megemlítése viszont már ellenkezne szabályrendszerünk spoilerekre vonatkozó kitételével.

Az elmúlt évek északról érkező remekműveiben határozott társadalomkritikai él festi alá a cselekményt, mely alól a Fejvadászok sem kivétel. Azt a folyamatot, ahogy emberünk egzisztenciája és feleségéhez fűződő látszólag anyagias kapcsolata darabjaira hullik, az alkotók büszkén pakolják a kirakatba, azonban a hőségben kevésbé elpilledt nézők észre fogják venni, hogy ezt a tényezőt a mozi második felére érezhetően elnyomja a szórakoztatásra törekvés, mint elsődleges alkotói szándék. Nem érdemes tagadni, hogy a film mélységeit Morten Tyldum rendező hamar elkezdi feltölteni a nyugati popkultúra jól követhető komponenseivel, és néhol a kétségbeesett menekülés bemutatása közben szinte már komikus elemekkel operál, de a regény alapanyagban még így is van annyi kraft, hogy az elnéző félmosoly ne jelenjen meg túl sokszor a nézők arcán.

Aki elfogadja a tálcán kínált szórakozást az intellektuális élmények rovására, az egy fémesen hűvös képekkel, tisztességes színészi alakításokkal, skandináv paranoiával, valamint néhány határozottan mesteri pillanattal megfűszerezett thrillernek örülhet. Ugyan néhol érezhető némi papírízű modoroskodás és a finálé utáni szájbarágást, valamint a furán ható végső kikacsintást (ami egy coming-to-age moziban még elmenne) is tudtuk volna nélkülözni, a Fejvadászok még ezzel együtt is az elmúlt hónapok legeredetibb thrillerje.

Inkább mozi helyett koncertekre vágysz? Akkor nézd meg a Player programajánlóját!