Nem kérdés, hogy a Marvelnek meg kellett csinálnia a Fekete Özvegy önálló filmjét. Régi adósság volt, amit a világjárvány miatt csak kemény csúszások után sikerült kiegyenlíteni, és sajnos akkor sem úgy, ahogy azt a karakter megérdemelte volna.
Pedig Natasha Romanoff simán a szuperhősgárda egyik legérdekesebb tagja, akiben még úgy is rendesen van potenciál, hogy a sztorija a Bosszúállók: Végjáték egyik legkeményebb jelenetében már véget ért. (Bár a multiverzumos kavarás még őt is visszahozhatja a képbe.) A Fekete Özvegy tehát szükségszerűen egy előzményfilm, ami a hagyományos idővonalon az Amerika Kapitány: Polgárháború és a Bosszúállók: Végtelen háború eseményei között játszódik.
Natasha tehát a Sokovia Egyezmény megsértése miatt bújkálni kényszerül, majd egy rejtélyes támadást követően nyakig kell merülnie egy rég lerendezettnek hitt ügybe, melyben mellé szegődnek azok az orosz ügynökök, akikkel annak idején magukat egy amerikai családként álcázva volt mélyfedésben az USA területén. A film így kap egy kis családi dráma színezetet, amiben főleg az annak idején Natasha kishúgát alakító Jelena Belova – a mindig remek Florence Pugh – kerül fókuszba.
Ami egyébként jól is van így, hiszen a Fekete Özvegy már nemigen fog sokat ugrándozni a tömött sorokban érkező Marvel-fimekben, ezért kellett valaki, aki felveszi helyette a fekete bőrnacit, Pugh pedig tökéletes választásnak tűnik. Ő egyébként annyira hangsúlyosra sikerült, hogy mellette kis híján még maga Scarlett Johansson is háttérbe szorul a saját filmjében. Azok a jelenetek, melyekben az egykori (családtagok) munkatársak újra együtt vannak, egészen jól működnek, még úgy is, hogy ezek néhol komolyan megtörik a mozi egyébként szédítő ritmusát.
A Fekete Özvegy le sem tagadhatná, melyik istállóból érkezett, tele van ugyanis tömve nagyszabású akciójelenetekkel, és fura módon ezúttal pont itt a bibi, ami egyrészt technikai, másrészt pedig dramaturgiai. Először is, a speciális effektek meglepően silányra sikeredtek. Cate Shortland rendező valamiért azokat a trükköket is számítógéppel akarta megoldani, melyeket kaszkadőrmunkával sokkal látványosabban lehetett volna a vászonra pakolni, a CGI-ért felelős stáb azonban nem volt a helyzet magaslatán.
A karamboloknál, robbanásoknál borzasztóan kilóg a lóláb, és hogy mennyire, ahhoz elég a nézőnek nyitva tartania a szemét annál a jelenetnél, melyben a két hősnő egy kék BMW-vel befigyel egy budapesti aluljáróba. Olyan, mintha az összetörő, majd a tetején nyugvó állapotba kerülő autó egy videojáték átvezetőjéből került volna a filmbe, és ez igaz a finálé legtöbb mutatványára is.
A másik probléma, hogy az alkotók képtelenek voltak lemondani az MCU-ra jellemző megalomániáról, pedig ebben a filmben sokkal érdekesebb lett volna tovább boncolgatni a szereplők közötti dimanikát. Mivel Jelenát kivéve a karakterábrázolást csúnyán háttérbe szorítja a robbantgatás, ezért a figurák nem kapnak igazi mélységet, így izgulni sem lehet értük. (Natasháért főleg nem kell szorítani, hiszen tudjuk, hogy ő mindenképpen túléli a kalandot.)
Így történhet meg, hogy az alkotás két szék között pont a földre csüccsen, hiszen látványvilágában a suta trükkök miatt nem igazán éri el a Marvel-filmek színvonalát, ahhoz viszont nem tud elég mélységet kölcsönözni a karaktereinek, hogy emiatt legyen izgalmas. Az sem segít, hogy a szereplők lépten-nyomon a Bosszúállókat emlegetik, mintha ezzel akarnák aláhúzni, hogy itt most egy egész estés Marvel-mozi pörög éppen, miközben az érzés elmarad.
A Fekete Özvegy emiatt olyan lett, mintha egy Disney+-ra szánt sorozatot vágtak volna össze két órásra, és ez, tekintettel arra, hogy a Marvel sorozatait (WandaVision, A Sólyom és a Tél katonája, Loki) nem nagyon lehet azzal vádolni, hogy csapnivalóak lennének, csak relatíve számít elmarasztaló kritikának.
Nincs tehát nagy baj, de az biztos, hogy Natasha Romanoff ennél talán egy kicsit emlékezetesebb búcsút érdemelt volna.