Ha nem leszel jó, virgácsot hoz a Mikulás! – szokás mondani a rakoncátlan gyerkőcöknek, pedig a szülők tudják, hogy ilyesmivel nem igazán lehet visszaterelni senkit a jó útra. Van azonban néhány karácsonyi legenda, melyek felemlegetése biztosan elgondolkodtatná a rosszalkodókat, csak ezekkel meg az a baj, hogy jó eséllyel egy életre traumatizálnák szerencsétlen apróságokat. Bemutatjuk a legfélelmetesebb karácsonyi hiedelmeket.

Nem akarunk azonnal bedobni a mély vízbe, ezért néhány komikusabb eresztéssel kezdünk. Ha azért kattintottál, mert kizárólag a szaftosabb dolgok érdekelnek, az első kettőt akár át is ugorhatod, bár kétségtelen, hogy azért ezek a hiedelmek is rá tudnának venni néhány nem túl elvetemült gyereket, hogy hallgassanak a szép szóra.

Zwarte Piet

Zwarte Piet, azaz Fekete Péter a hollandok egyik karácsonyi alakja, akit először 1850-ben egy Szent Miklós és az ő szolgája című meséskönyvben ábrázolt egy amszterdami tanár. A könyv egyik illusztrációján egy fekete bőrű ember áll az asztalnál ücsörgő Szent Miklós mellett, aki a mese szerint Spanyolországból jött, hogy segítsen a Mikulásnak szétosztani az ajándékokat december 5. estéjén. Péter természetesen nemcsak ajándékokkal érkezik, a rossz gyerekeket ugyanis megbünteti, amit rengeteg, a Mikulásról és a karácsonyról szóló holland gyermekdal őriz, vagyis ez a karakter amolyan Krampusz-lightként működik Hollandiában.

Az 1800-as évek közepén még híre-hamva sem volt a politikai korrektségnek, napjainkban azonban a Zwarte Piet-szimpatizánsoknak igen komoly ellenállással kell szembenézniük. A figura hagyományos megjelenítése ugyanis az arc feketére, illetve az ajkak pirosra mázolásával kezdődik, ami nem túl polkorrekt a fekete lakosságra nézve, már csak azért sem, mert az eredeti meséskönyvben Pétert még mórként emlegették, vagyis nyilvánvalóan egy színes bőrű karakterről van szó, akit ma már nem ízléses az arc összemázolásával megjeleníteni.

A 2010-es években az érzékenyebb hollandok elkezdték hát szépen lassan a háttérbe szorítani ezt a hagyományt, míg a tradícióhoz ragaszkodó honfik azzal érveltek, hogy Péter nem azért fekete, mert fekete, hanem mert kormos, ugyanis a kéményen keresztül megy be a házakba. Így vagy úgy, Zwarte Piet a mai napig megjelenik a Mikulás-napi és karácsonyi ünnepségeken, de már korántsem annyira népszerű, mint húsz éve.

A katalán szaró ember, azaz a Caganer

Ez egy nagyon furcsa szerzet. Nem is gondoljuk inkább túl a felvezetést, inkább csak leírjuk, miről van szó: egy kakiló emberkéről, aki Katalóniában igen kedvelt motívum, és leginkább a karácsonyhoz kötődik. Az ünnepek környékén hirtelen ilyen kis porcelánokkal és szobrocskákkal lesznek tele a vásárok, és a katalánok előszeretettel rejtenek el ilyen alakokat a betlehemes játékok hátterében is.

Értelmezésből több is akad. Egyes antropológusok szerint a kakiló ember a föld trágyázását jelképezte anno, vagyis egyfajta termékenységi rítusként is felfogható. Ezt támasztja alá, hogy kezdetben ezeket a kis kakiló alakokat kizárólag hagyományos katalán paraszti viseletben ábrázolták, de ahogy nőtt a Caganer népszerűsége, úgy jelentek meg az ábrázolás egyre újabb és újabb változatai. Ma már meg lehet venni a kakáló Putyin, Trump vagy akár az éppen kakaós csigát termelő pápa szobrocskáját is.

És hogy mégis mi köze van a kakálásnak a szent ünnephez? Nos, a Caganer egyik változata, a Tió de Nadal, mely a karácsonyi folklórban egy olyan emberke, aki az ünnep előtti hetekben kegyetlenül telezabálja magát, aztán szenteste elkezd üríteni, de varázslatos módon fekália helyett cukorkák potyognak a hátsó feléből, amit természetesen a gyerekek kapnak meg. Bizony, a katalán gyerekek mindenféle szart összeesznek karácsonykor.

Befana

Bár ahogy később majd látni fogod, náluk sokkal komolyabban is lehet művelni ezt a műfajt, az olaszokat sem kell félteni, ha a gyerekek beszaratásáról van szó. Nekik ugyanis valamiért nem volt elég a jóságos Mikulás, esetlegesen egy rakoncátlan krampusszal, muszáj volt behozniuk egy szándékosan csúnya és groteszk öregasszonyt, aki december 5-én este görbe háttal és ráncos, bibircsókos ábrázattal, seprűnyélen repkedve rémisztgeti csóró kölköket.

Na jó, ezen a ponton vissza is kell vennünk a horrorból, Befana ugyanis az olasz gyerekek számára egyáltalán nem félelmetes. Az ország egyes részein ez a karakter annyira népszerű, hogy konkrétan a Mikulás helyett használják, ahogy nálunk egyes családokban nem a Télapó, hanem a Jézuska hozza az ajándékokat. Befana a rossz gyerekeknek szenet vagy fekete cukorkát visz ajándékba, de a rémisztő külső ellenére is egy alapvetően jószívű boszorkányról van szó, aki nemcsak ajándékot hoz, de még fel is sepri a padlót, aminek a folklór szerint kettős jelentése van. Egyfelől a gondoskodást és a tisztaságot jelképezi, másfelől pedig Befana így űzi ki a házból a bút és a bajt.

A karaktert egyébként Olaszország egyes tájain karácsonyi boszorkányként is szokás emlegetni, vagyis az olaszok gyakorlatilag egész decemberben használják az alakját, és ezzel a gyerekeknek az égadta világon semmi bajuk nincsen.

Krampusz

Az osztrákoktól kaptuk ajándékba a Krampusz alakját, ami eredetileg Stájerországból indulhatott világhódító útjára. Itt a pogány hitvilág hagyta az utókorra a szőrös, patás, szarvakkal és lánccsörgéssel a rossz gyerekeket riogató rémet, aminek egyes helyeken a mai napig tartanak felvonulásokat december 5-én éjjel.

Régebben a Krampusz egyébként sokkal félelmetesebb figura volt, de a szüleink már nyilván nem tartották okos dolognak, hogy egy, a Sátánhoz hasonló szörnnyel ijesztgessék a gyerekeiket. Így lett a hatalmas és rémisztő figurából csintalan ördögfiókához hasonló bajkeverő, aki nem viszi el a rossz gyerekeket, csupán segít a Mikulásnak kihordani a virgácsokat.

A Krampusz egyébként még tőlünk sokkal nyugatabbra is ismert. 2015-ben például a főszereplésével készült egy igen szórakoztató amerikai karácsonyi horrorvígjáték, igaz, ebben úgy néz ki a teremtmény, mintha telenyomták volna növekedési hormonnal.

Mari Lwyd

Itt már egyre mélyül a víz. A Mari Lywd ugyanis olyasmi, amit még egy felnőtt sem szeretne megpillantani karácsony első napjának reggelén a konyhaablakon kifelé bámulva. Egy walesi hagyományról van szó, melynek eredetéről a szakemberek a mai napig vitatkoznak. Egyes antropológusok szerint keresztény gyökerei vannak, mások szerint pogány hatásra alakulhatott ki ez a félelmetes tradíció.

A lényeg, hogy már az 1800-as évek elején születtek feljegyzések erről a bizarr hagyományról, mely gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy ló koponyáját felöltöztetik, majd, mintha a teremtmény élne, körbejárják vele a falut. Valamiért ezt karácsonykor csinálják a jó walesiek, és igazából emiatt állítják azt egyes kutatók, hogy a hagyománynak köze lehet az újszülött Jézus, Mária és József Egyiptomba meneküléséhez.

Akárhogy is volt, karácsonykor mi nem igazán vagyunk hozzászokva felöltöztetett koponyák látványához, és bár támogatjuk a kulturális sokszínűséget, nem baj, ha ez a szokás megmarad a walesieknek.

Kallikantzarosz

Ez az ünnepi rondaság tőlünk délre több országban is felbukkan. Minimális eltérésekkel ismerik Görögországban, Cipruson, Törökországban, Szerbiában, Albániában és Bulgáriában is, és hát ő sem a karácsony vidám vonásait gazdagítja.

Kallikantzarosz – ahogy a görögök nevezik – egy velejéig gonosz teremtmény, akiből ráadásul rögtön több is akad, és akinek egyetlen célja, hogy tönkretegye a világot. Ezt úgy próbálja kivitelezni, hogy az év nagy részében a föld alatt pusztítja a fenti világot a helyén tartó Világfa törzsét, ami ha egyszer eltörik, a felszín mindenestől az alvilágba zuhan.

Szóval ez a gonosz kis izé már alapból nem túl jó fej, de itt még nincs vége a sztorinak. A sok kallikantzarosz ugyanis karácsony első napján kap egy kis szabadságot, amikor is az összes rohadék feljön a felszínre, és egészen vízkeresztig azzal vannak elfoglalva, hogy a halandókat csesztetik. Január 6-án aztán visszamennek a föld alá, ahol észreveszik, hogy a Világfa a távollétükben teljesen meggyógyult, így kezdhetik elölről az egészet. Ha egyszer kihagynák a karácsonyi bajkeverést, talán még esélyük is lenne a sikerre, de szerencsénkre a Kallikantzarosz nem az az okos fajta.

Grýla, a macskája, meg a gyerekei

És akkor elérkeztünk végre az igazán sötét dolgokhoz. Azt gondolnád, hogy tőlünk északabbra ez a kérdés a jóságos Télapóval le van tudva, de az izlandiaknak valami egészen mélyre sikerült menniük, ha a karácsonyról van szó. A 17. század környékén bukkant fel először az ünnepekkel összefüggésben Grýla, az óriásnő alakja, akinek van egy vérszomjas macskája, meg tizenhárom bajkeverő gyermeke. Ezt a legendát ismerve úgy tűnik, mintha a szigetországban az egész karácsony kizárólag a gyermekek fegyelmezéséről szólna.

A monda szerint Grýla egy hegy gyomrában él semmirekellő férjével, Leppalúðival együtt. A macskáját Jólakötturinn-nek hívják, és tizenhárom törpetermetű fiának is mind van neve, de ezek felsorolásától most eltekintenénk. Szóval egy szép nagy család az övék, csak épp ezekről az arcokról biztosan nem forgatna senki sitcomot, Grýla ugyanis előszeretettel tesz emberhúst az asztalra. Az anyuka kannibál, aki megéhezvén elhagyja barlangját, éjszaka belopózik az emberek városaiba, egy zsákba összeszedi a rossz gyerekeket, majd hazaérve vagy nyersen eszi meg őket, vagy vacsorát főz belőlük egész nap lustálkodó férjének.

A macska sem dorombolással üti el az idejét. Ő karácsonykor hagyja el a családi tűzhely melegét, hogy elevenen felfalja azokat a gyerekeket, akik szenteste napján nem öltöznek szép új ruhába. Az anyukához és a macsekhoz képest a tizenhárom pernahajder csak zsenge kezdő. Ők nem bántanak senkit, csupán a gyerekek után leselkednek egész évben – mondjuk ez is elég para, ha belegondolsz –, és azoknak, akik jól viselkednek, az ablakban hagyott cukorkákkal kedveskednek, a rossz gyerekeknek azonban rothadt krumplikkal tömik ki a cipőjüket. Bizony, kemény lehet gyereknek lenni Izlandon karácsony környékén.

Perchta asszony

Most pedig jöhet a karácsonyi rémalakok legveszedelmesebbje, Perchta asszony, akihez képest a mi szerencsétlen Krampuszunk csak egy morgós vén fing. Frau Perchta az Alpokban emlegetett figura, feltehetőleg valamilyen pogány hiedelem vagy a kelta mondakör maradványainak nyomán lett a karácsonyi folklór része Ausztria és Németország egyes részein. A külsejére vonatkozóan két verzió létezik. Az egyik szerint Perchta egy fehérbe öltözött gyönyörű fiatal lány, a másik szerint viszont egy fekete lepelbe burkolózó csúnya vénasszony formájában bolyong a hegyek között. Egyes mesék állati jegyekkel is felruházzák. Ezekben libalábakon jár, sőt, alakváltásra is képes. Tirolban úgy tartják, hogy óriási, hegyes orr éktelenkedik az arca közepén.

A mesék közös nevezője még ennél is félelmetesebb. Úgy tartják, hogy Perchta a karácsony előtti napokban az Alpok falvait járja, és megjelenik azokban a házakban, ahol kisgyerekek élnek. Mivel természetfeletti lény, ezért tudja, hogyan viselkedtek az apróságok egész évben. Ha jók voltak, csak egy érmét hagy nekik az ablakban, amin a gyerekek édességet vehetnek, ha azonban szófogadatlan gyerekkel találkozik, beindul a trancsírhorror. Perchta elővesz egy kést a köpenye alól, felvágja a kis rosszaság hasát, kiráncigálja a belsőségeit, majd szerencsétlent kitömi szalmával, és köd előtte, köd utána.

El sem tudjuk képzelni, milyen rosszaságot kell elkövetnie egy gyereknek, hogy egy ilyen sztorival fenyítsék be a szülei. A figura a mai napig ismert Ausztria egyes részein, mint a jó gyerekek megjutalmazója és a rosszak, különösen a hazudós gyerekek megbüntetője, de erős a gyanúnk, hogy a kibelezős sztori nem sokszor merül fel egy egészséges családban.

Ez is érdekelhet:

És ezt olvastad már?
Maga a Hangya mondta el, miért nem végezte ki Thanost a „hátsó kijáraton” keresztül