Kicsit meg is lehetett volna sértődve a Franz Ferdinand, akik már ötödjére jöttek el hozzánk buliztatni, de a legutóbbi, 2013-as Sziget-koncert óta eléggé megfordult velük a világ. A zenekarból kiszállt Nick McCarthy, viszont a banda ötfősre duzzadt, majd kihozta az Always Ascending albumot, ami bár nem annyira robbanékony és megjegyezhető, mint az előző négy lemez, de akadnak rajta kellemesebb pillanatok. Mondjuk elég kevés, de mindegy, akadnak. Sokkal befelé fordulóbb, melankolikusabb lett a Franz Ferdinand, úgyhogy lehetett félni attól, hogy koncerten sem fogja mindenki széttáncolni a cipőjét, hanem közösen borulunk majd egymás vállára.

Ehhez képest a Franz Ferdinand semmit sem változott élőben, és hiába új lemezzel turnézik, nagyívben letojja azt, egyedül a címadó dalt és a Glimpse of Love-ot nyomják el, úgyis azok a legtáncolhatóbbak, aztán mehet a best of parádé az előző négyről, mert azzal nem nagyon lehet tévedni. Hát nem is tévedtek. Mondjuk ez még mindig jobb, mint amit Richard Ashcroft művelt, mert ő aztán egyetlen új dalt sem játszott el arról az albumról, amivel jelenleg turnézik. Az mondjuk nem is baj.

Alex Kapranosék gyakorlatilag ugyanazt csinálják élőben már iszonyú régóta: fogják a slágereiket, összekötik őket itt-ott rövid, vicces szövegekkel, aztán mehet a tánc. Nincs lazsálás, égjen a zsír! Egyből bele is kezdenek a fitneszprogramba egy The Dark of the Matinée-vel és a No You Girlsszel, aztán már meg is vagyunk a bemelegítéssel, jöhet az Always Ascending és a Do You Want To, aztán nincs megállás, nincs pihenés, talán csak a középtempós Walk Away ad lehetőséget a fellélegzésre.

Kapranos úgy látszik, képtelen öregedni, egy Hegylakó ő, aki nem Queenre kardozik, de talán jobb is így, viszont villámokat simán szór mondjuk a This Fire vagy a még mindig elemi erővel lecsapó Take Me Out alatt, egy picit sem veszítettek az energiájukból, és láthatóan remek formában is vannak, ami nem volt mindig így, úgy tűnik, a tagcserék és a kis szünet nagyon kellett nekik. Hátha egy jobb albumra is összeszedik magukat legközelebb.

Érdekes egyébként, és többen beszélgettünk arról, hogy miért kerültek vajon a 17:45-ös sávba, amikor láthatóan még mindig óriási közönségük van, jóval többen voltak rájuk kíváncsiak, mint az utánuk kezdő Richard Ashcroftra (akire azért szépen lassan megérkeztek az emberek). A Franz Ferdinand persze fénykorában még ennél is jóval több embert mozgatott meg, többször voltak headliner-pozícióban a Szigeten, de hát azok még más idők voltak. Egyáltalán nem érdemlik azt, hogy ilyen korai sávban bulikázzanak, de láthatóan nem zavarta őket, megtették, amit lehet.

A bulinak nem volt nosztalgiaszaga, annak ellenére sem, hogy szinte csak a régi dalokat játszották, baromi jól szólt, tele volt energiával, szóval tessék csak jönni továbbra is hozzánk megmozgatni a jónépet, mert láthatóan igény még mindig van rá.

Fotók: Rockstar Photographers, MTI/Mónus Márton