Olyan jó lenne, ha egyszer végre egy szörnyfilm szakítana azzal a szánalmasan elcsépelt alaphelyzettel, hogy segghülye tudósok akármilyen tudományos vagy katonai célból keltetőt építenek a förmedvényeknek! A Godzilla II – A szörnyek királya sem volt képes lerázni ezt a műfaji klisét, szóval már a startmező sem kecsegtet sok jóval. A mélyrepülés azonban csak ezután jön.

Mert ugye a keltetőből menetrendszerűen kikel egy böszme nagy szörny, a segghülye tudósok meg csak néznek könnyes szemmel, hogy mennyire szép, mintha még soha nem láttak volna egy ilyen filmet sem. Aztán persze jön a futás meg a sikítás, ami jobb esetben legalább a nézőnek élvezetes, mint mondjuk az Aliens-ben, vagy a Jurassic Park-ban, vagyis azokban a filmekben, ahol izgalmasan tudták tálalni azt, ahogy a vad természet kitör az emberi rabigából. Na, a Godzilla második része minden, csak nem izgalmas. Ezzel mondjuk a 2014-es első részt sem lehetett megvádolni, de az még úgy volt látványos, hogy közben azért a saját értelmezési tartományában még éppen következetes tudott maradni, tudta, mi az az önirónia, a karakterei legalább mérsékelten érdekesek voltak és nagyjából úgy viselkedtek, ahogy egy felnőtt emberhez illik. Mondom, nagyjából.

A második rész ilyen téren nagyon messzire rúgja a pöttyös labdát. Ebben a filmben mindenki karikatúra, és még annak is csak egydimenziós. A katonaság vezetője egy szigorú nézésű inkompetens paprikajancsi, a tudósok főnöke pedig egy óvodás szintjén reagálja le az eseményeket, és általában csak távolba révedőn vagy agresszívan artikulálva borongós faszságokat dörög a kamerába. Nem is igazán értjük, miért kérik fel a főhőst, hogy segítsen felkutatni elrabolt feleségét és lányát, miért hallgatnak rá, miért engedik, hogy utasításokat adjon egy szupertitkos bázis kezelésére vonatkozóan, hiszen a faszi elméletileg totálisan hasznavehetetlen. Na de logika, következetesség, mint olyan, ebben a szörnyuniverzumban nem létezik. A karaktereket csak dobálgatják ide-oda két tombolás között, amikből ezúttal is bőven kijutott.

Mert most az van, hogy a sokat emlegetett hülye tudósok megtalálnak 17 szörnyet, akiket valami totálisan érthetetlen okból nem nyírnak ki álmukban, hanem szépen vigyáznak rájuk és simogatják őket, mert az egyik tudós szerint „nem mindegyikük rossz”. Hogy ez miért kellene érdekeljen bárkit is azok után, hogy egyszer már ez az idióta tudóskodás embermilliók életébe került, arra nem igazán kapunk választ, helyette egy ökoterroristának köszönhetően sorban felébrednek a rusnyaságok, miközben úgy istenigazából egyetlen olyan szereplő sem akad a forgatagban, akinek csak minimálisan is életszerűek lennének a motivációi.

Oké, egy ilyen mozitól az ember nem vár pszichodrámát, de azért ne a főszörny legyen már az egyetlen karakter, akiről meg lehet mondani, mit miért csinál! Vera Farmiga karaktere például elveszíti a kisfiát, miközben az első rész végén a két dög egymás fején veri darabokra San Franciscót. Ennek hatására aztán kitalálja, hogy az emberiség összes problémájára az lesz a megoldás, ha szabadjára engednek még több ilyen csúnyaságot. Logikus, mi? Aztán az is szép, hogy amikor rájön, hogy nem milliók, hanem milliárdok halnak meg emiatt, hirtelen meggondolja magát. Ne nézz bután! Nicsak, ott egy szörny!

Közben karakterek bukkannak fel és tűnnek el, mint például a jobb sorsra érdemes Charles Dance, akit egy ponton hirtelen elfelejt a forgatókönyv. Persze a többiekkel sem sokkal kegyesebb a szkript. (Szegény David Strathairn hogy a fenébe süllyedhetett idáig?) Olyan kínos egysorosok cikáznak össze-vissza, hogy a mozi szörnyek nélkül is simán megérdemelné a katasztrófafilm bélyeget.

Ha pedig tompa a forgatókönyv és fájdalmasan súlytalanok a szereplők, valahogy a tombolás is érdektelenségbe fullad. Na persze, Godzilla üvölt, mint egy kilyukadt kipufogódob és megint toronyházakat kúrnak egymás fejéhez, de az egész csak annyira élvezetes, mint egy olyan számítógépes játék látványos átvezetője, aminek fogalmunk sincs a sztorijáról.

Régen szinte minden pornófilmnek volt valami története. A legtöbb esetben persze valami hihetetlenül kelekótya cselekmény fonalára húzták fel a dugásokat, de akkor is vették a fáradtságot, és összeizzadtak valamit forgatókönyv címén, nehogy már csak kefélésből álljon az egész.

A Godzilla II – A szörnyek királya is ilyesmi. Ormótlan dögök kitapossák egymás belét, miközben romba döntenek néhány várost, a köztes időről meg úgy gondolkodhattak az alkotók, hogy azt a néző úgyis legszívesebben átpörgetné, minek hát komolyan venni. Nos, a film pont ilyen is lett.

A player szerint

  • Jó sok rombolás és üvöltés
  • Buta forgatókönyv
  • Fájdalmas párbeszédek
  • Egydimenziós karakterek
Player-méter
5
Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

A Sony húsvéti ajándéka egy ingyenesen megnézhető Pókverzum-rövidfilm

Már itt is van a Szegény párák rendezőjének új filmjének első kedvcsinálója

További cikkeink a témában
Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?
Hirdetés