John Gotti, a New York-i alvilág ura kapott már filmet 1996-ban, nem is rosszat, de Kevin Connolly, az Entourage E-je mégis összehozott még egyet rendezőként a főszerepben John Travoltával, akinek már legalább annyira kijárna egy igazán jó film, hogy szinte már nekünk kellemetlen, mennyire nem jön össze neki sohasem a mutatvány. A Gotti nem csak rossz, hanem hihetetlenül ügyetlen, kínosan olcsó és minden idők egyik legrosszabb soundtrackjével tesz meg mindent azért, hogy jövőre talicskával tolhassa haza a díjakat az Arany Málnáról.

Gotti története egyébként valóban sikít egy nagyon jó filmért. A családi drámákkal övezett maffiasztori tökéletes alapanyag lenne akár egy sorozathoz is, de Lem Dobbs, a Dark City írója és a többnyire színészként is csak közepesen ismert, forgatókönyvírónak viszont csapnivaló Leo Rossi valahogy elhibázták a ziccert, annyira, mintha a kosár helyett a szomszéd ház ablakát dobták volna be a lasztival. Azt az ablakot, ami kb. kétszáz méterre van. A palánkkal szemben.

John Gottiról alig tud meg valamit az ember, ott kapcsolódunk be a történetbe, hogy a főhős már javában ismert az alvilágban, amikor megkapja a nagy melót, és hipp-hopp, már tervezi is az utat a totális hatalom felé. Aminek tudjuk, mi lesz a vége, de akkor is, a különböző családok maga mellé állítása, a saját családtagjaival való kapcsolata, New York módszeres zsebre tétele így is lenne olyan látnivaló, amiért fejvesztve rohannánk, és fizetnénk ki a mozijegy árát.

A filmmel azonban több orbitális baj is akad. Egyrészt ott a rendezés, amire egyszerűen nincs jobb szó a már előbb emlegetett bénán kívül. Ide-oda cikázó cselekmény, iszonyúan rosszul vezetett színészek, akik közül még John Travolta sem tud jó lenni, pedig isten bizony igyekszik, végül azonban mégis inkább kínossá válik a játéka, mint átélhetővé. Amikor drámáznia kell, különösen nevetséges lesz, túltolja a biciklit, de igazán a Carla Guginora fazonírozott Kelly Preston jár a legrosszabbul, aki néha a családi drámát olyan intenzitással jeleníti meg, hogy az embernek még akkor is röhögni támad kedve, ha egy kisfiú halt meg nemrég a vásznon, és ilyenkor jön az azonnali facepalm, mert ezt kivitelezni aztán tényleg mesteri volt.

Travolta egy-két pillanatban eléggé elkapja a fonalat, de tényleg csak pillanatokról van szó, a forgatókönyv nem is hagyná iszonytató dialógusaival, hogy bárki is komolyan vehető legyen, de igazából a casting sem oldja meg ezt a problémát. 16 éves karaktereket 30 éves színészek játszanak el, de úgy, hogy a sminkesek minimálisan fiatalítanak vagy később öregítenek rajtuk, így különösen kétségbe ejtő például az a jelenet, amikor a fiatal John Gotti megjelenik a fiaival, akik alig pár évvel néznek ki fiatalabbnak nála.

De még mindig nem ez a film mélypontja. A filmzene az. Egyszerűen olyan röhejes, hogy az ember legtöbbször sírva röhög, amikor megszólal valami zenének nevezett borzalom a háttérben. A szimfonikusnak megálmodott soundtrack egyetlen élő hangszert sem látott, olyan néha, mintha egy szál szintivel és nem is feltétlenül csúcskategóriással játszották volna fel, ami lehet, hogy le is fedi a valóságot, de még nem, nem értünk el a mélyére. A mélypont a film végét aláfestő dal, amihez nem átallottak egy az egyben lenyúlni a Nothing Else Matters dobmintáját, hogy rányomjanak valami jellegtelen gitártémát, ami szörprájz-szörprájz, meglepően hasonlít a Nothing Else Matters gitártémájára.

A Gotti egy-két pillanatában azért hasonlít egy átlagos maffiafilmre, de csak messziről, és olyan kevés jelenetben, hogy igazából nem sikerül még a közepes szintet sem elérnie. John Travoltának tényleg szüksége lenne egy jó filmre, vagy legalább egy korrekt filmre, de a Gotti egy totálisan elhibázott projekt, amit nem is érteni, hogy engedhettek moziba. DVD-n lenne a helye, az alsó polcon. Vagy a raktárban. Gotti életéről pedig valaki végre csináljon egy igazán fasza sorozatot, ami kifejti, miért volt annyira ellentmondásos figurája New Yorknak. Megérné.